De fővárosiasságát, legyen az regionális vagy kulturális, már nem lehet elvitatni tőle. Megérdemelten – tesszük hozzá rögtön, és nemcsak a városban élő 16 százaléknyira – amely adatot minden évben az ideérkező tízezer magyar egyetemista kozmetikázza át némiképp elfogadhatóvá – zsugorodott magyarság miatt. A pezsgéstől tűnik még Kolozsvár annak, ami: sokszínű, izgalmas helynek, olyasvalakinek, aki mindig töri valamin a fejét.
Bár az egyetemista élet ott sem különbözik sokban a budapestitől vagy a sopronitól, ez világosan kiderült a kolozsvári Váróterem Projekt előadásából. Fiatal színészek maguk írta és csiszolta szövegekkel, frivolan, frissen és rengeteg (ön)iróniával játszották végig azt az ívet, ami a fülsértően közhelyes érettségi ünnepség szónoklatától az egyetemi oklevél megszerzéséig (már ha minden jól megy) tart. A Mit csináltál három évig? című előadás kifiguráz mindent, ami csak a keze ügyébe esik: a frissen végzett orvosok pánikszerű menekülését az országból, főzőműsor keretében azt a nem lebecsülendő diákleleményt, hogy a semmiből, de tényleg a semmiből próbál ehető kaját varázsolni, vagy az örök ellentétet a kolozsvári CFR csapata és szurkolói, illetve a fővárosi Steaua között.
Bár néha épp ez is adta az előadás gyengéjét: néha csak (kabaré)jelenetek összességének tűnt, nem tett ki egy azonosulással jobban kecsegtető történetet, buktatókkal, vizsgákkal, az érvényesülés látszatával.
A mindenféle skatulyázásnak ellenálló sokszínűséget tükrözte az a tárlat is, amely a Barabás Miklós Céh és a Korunk Galéria mintegy ötven alkotójának műveiből válogatott. Balázs Péter klasszikus, a Szent-Mihály templomot és a főteret megörökítő festményétől Tasnádi József fekete-fehér grafikájáig ível, amely ugyanazt ábrázolja, csak halszemoptikával bolondítja meg a látványt.
De ugyanígy bezsákolhattuk a kellemes élmények mellé Suba László kisplasztikáját, a Megtisztulást, amely ha nem is teljesen ironikusan, de némiképp idézőjelbe tette a hármasoltár szentségét. A kiállítás összeállítói valóban törekedtek a sokszínűség megjelenítésére: az idősektől a legfiatalabbakig, a vásznaktól a szobrokig mindent elhoztak, még a tárlat túlzott eklektikusságát is kockáztatva ezzel. De így legalább mindenki hazavihetett valamit, vagy Tudoran Klára Tiltott gyümölcsét, mely egy színeiben és kompozíciójában is meghökkentő textilalkotás vagy Gally A. Katalin pasztellszínű, a háttérből és az emlékekből épphogy kibontakozó falovacskáit.
Aki viszont a városra magára volt kíváncsi, az László Miklós és Miklósi Gyula fotóit nézhette végig, a legismertebb kolozsvári helyszínekkel. Mátyás-király szülőházától a házsongárdi sírokig, olyan szépnek és derűsnek mutatva be Kolozsvárt, amely talán soha, még kivételes pillanatokban sem lehetett. Hiszen ahogy azt Guttman Szabolcs, az Erdélyi Építészrend elnöke foglalta össze előadásában, a utcákat bevonalazó kábelrengeteg és az ásító tűzfalak, vagyis ez a rend és rendetlenségből összemixelt világ néha nem Bécs vagy Budapest, hanem inkább Bukarest felé lendíti a várost.
S bár ezek a szakmai előadások jelentették a Kolozsvári Művészeti Napok leginformatívabb és legintenzívebb részét (példásan betartották az egyetlen előadóra jutó negyedórát), mikor is dióhéjban felvázolták Kolozsvár képzőművészetét, könyvkiadását, sajtóját, építészetét, vagyis a várost egyben tartó kulturális szövetet. Ám az előadók sajnos a múlt részletes felvázolás után –kályhaként folyton az első világháborútól indulva – szinte alig ejtettek szót a jelenről, így sokkal inkább tűntek kultúrtörténeti gyorstalpalónak, semmint izgalmas beszámolóknak.
Azt legalább Kántor Lajos irodalomtörténész révén feljegyezhettük, hogy ha versben szeretnénk átérezni Kolozsvár lényegét, akkor Reményik és Jékely, ha pedig prózában, akkor Cs. Szabó László körül kell keresgélnük. És Kántor adatsora (melyben 1900-tól napjainkig ismertette a város népességét és a lakosság összetételét) szolgáltatta a legmegdöbbentőbb pillanatot: a veszteség érzete, bármilyen ideológia szemüvegén keresztül is nézzük, hirtelen tapinthatóvá vált.
Ehhez pedig hozzájárult a kolozsvári kiadók kiállított kötetei is, amelyek megint csak azt bizonyították, hogy Erdély külön bolygó. Hiszen még a rendszerváltás csaknem negyedszázada után sem voltunk képesek megoldani, hogy az ott megjelent könyvek természetes módon váljanak az itteni kínálat részévé. A könyvek így tehát sovány hírnökök voltak és maradnak is.
