Kisvasutak Kandó Kálmánja
Gyerekkorában persze neki is volt villanyvonata gőzössel, szemaforral, keletnémet trafóval. De igazából már a húszas éveiben járt, amikor igazán beleszeretett a vasútmodellezésbe. Betévedt egy modellboltba, s megbabonázta, rabul ejtette a kiállított terepasztal miniatűr világának tökéletes rendje, a robogó szerelvények aprólékos kidolgozottsága. Meg sem próbált hadakozni hirtelen támadt szenvedélye ellen: sorra vásárolta a mozdonyokat és a kocsikat, szabadidejében szakkönyveket bújt, pályaudvarokra járt. Egyre jobban beleásta magát a modellezés tudományába, a vasút történetébe, s miként egyik ismerőse mondja, minél többet tudott, annál többre vágyott.
A terepasztalaihoz szükséges alkatrészeket kezdetben Budapesten vásárolta meg, aztán már Bécsig is elment, csak hogy a legjobb minőséghez jusson - szerinte az osztrák fővárosban kapható például a legigazibbnak tűnő műfű. Nevetve meséli a harminchárom éves, budapesti fiatalember, hogy nemrég megkérdezte tőle egyik ismerőse: tényleg drogos-e, mert azt hallotta, havonta kijár Bécsbe \"fűért\". Mosolyog a történeten, de pontosan látja, van ebben azért némi igazság: csak éppen nem a "fű", hanem a modellezés az ő jelképes drogja. Ma már Berlinig, Hamburgig is képes elautózni, hogy megismerje a híres szakvásárokon bemutatott, új fejlesztéseket. Teheti, hiszen a külkereskedelmi főiskola elvégzése után egyik vezetője, résztulajdonosa lett egy mind jobban prosperáló, már hetven embert foglalkoztató bútorgyártó cégnek.
Napközben vállalatot vezet, esténként pedig apró szerelvényeket vezényel már évek óta Martisz Gábor, s közben szinte észre sem vette: megszállottsága, felkészültsége elismert szakértővé tette. Meg is lepődött, amikor három évvel ezelőtt éppen őt hívta fel Egly Tibor, a hazai vasútmodellezés meghatározó alakja azzal: "Keszthelyen ötszáz négyzetméteres terepasztalt építünk. Leszel a főépítész?"
- Azt éreztem, mint a sportoló, aki megtudja, hogy kijut az olimpiára - eleveníti fel Martisz Gábor a különleges telefonhívás pillanatait, aztán, hogy laikusok is értsék a felkérés jelentőségét, hozzáfűzi: - A vasútmodellezők számára eddig két terepasztal számított etalonnak Európában: a hamburgi kétezer és a berlini hatszáz négyzetméteres. Vagyis Európa harmadik legnagyobb terepasztalának a megépítésére kértek fel.
S mintha ez nem lett volna elég, ké-sőbb megtudta azt is: míg méretében "csak\" harmadik, tematikájában és technikájában egyedülálló lenne a keszthelyi asztal. A híres osztrák hegyvidéki, semmeringi szakasz, a múlt századbeli balatoni-zalai vonal és egy modern német pálya megépítése a cél, ráadásul úgy, hogy automatikusan, emberi irányítás nélkül fussanak a szerelvények. Talán túlságosan is szép mindez, gondolta akkoriban Martisz Gábor, s olykor megszólalt benne a cégvezető-vállalkozó: \"Honnan lesz minderre pénz?\"
A választ Czoma László, a \"megrendelő\" Helikon Kastélymúzeum Kht. igazgatója gyorsan megadta: a Festetics-kastély közelében álló, felújított épületben kijelölte a helyszínt, pályázattal pedig előteremtette a negyvenmilliós fedezetet.
Mindezek tükrében aligha meglepő, hogy a fiatalember boldogan látott munkához másfél évvel ezelőtt. Egly Tibor \"fővállalkozóval\" bejárta, lefényképezte a kiszemelt osztrák, német és magyar szakaszokat. Műholdfelvételeket, százéves pályarajzokat szereztek be, nyugdíjas vasutasokat faggattak, hogy minél pontosabban másolhassák le a valóságot, idézhessék fel a múltat. Aztán a főépítész számítógépes tervezőprogrammal megalkotta a részletes pályarajzot. A kivitelezés során pedig - öt-hat szakember besegítésével - lefektettek két kilométernyi sínt, behúztak húszezer méternyi kábelt, összeraktak több száz makettépületet, \"elültettek\" ezernyi fát, bokrot, építettek havas hegyeket, zöldellő dombokat, beszereztek száz szerelvényt. Szinte megállás nélkül dolgoztak, de a márciusi nyitásra csak nyolcvan százalékban készültek el. Ennek azonban csak örülhetnek a látogatók: így legalább megfigyelhetik, miként készül Európa legmodernebb terepasztala.
Tanulságos munka közben látni Martisz Gábort. Az inkább lelkes kamasznak, mintsem sikeres cégvezetőnek tűnő, folyton mosolygó fiatalember eltűnik az asztal alatt, négykézláb mászik a szűk, kábelkötegektől zsúfolt labirintusban, majd egyszer csak egy rejtett csapóajtón kibújik Zalaszentiván és Keszthely között, hogy eligazgassa a terepet. Aztán a szerelvényeket vezérlő számítógépen dolgozik, a képernyőn megjelenő adatokat, bonyolult grafikonokat, számsorokat elemzi. Hamar megérteni, miért irritálja a vasútmodellezőket, ha hobbijukat kisvonatozásnak nevezik: ma már nem elég lelkes vasútbarátnak lenni, a villanyszereléshez, a programozáshoz, de még a digitális technikához is érteni kell. Martisz Gábor csillogó szemekkel, megállás nélkül mesél a technikai tudnivalókról. Arról például, hogy a mozdonyoknak ma már saját mikrocsipjeik vannak, amelyeket számítógéppel kell programozni, hogy \"tudják\", mikor induljanak, vagy éppen milyen hangot adjanak ki. Merthogy a legújabb, 300-400 ezer forintba kerülő modellek pöfögnek, zúgnak, csikorognak is. Mesél arról, hogy a szerelvényeknek nemcsak a méretét, hanem még a sebességét is méretarányosan állították be. Aztán szóba kerül az is: a terepasztalon éppen olyan részletes menetrend szerint közlekednek a kisvonatok, mint az igaziak. Mert amíg a való világban az utasok, itt a belépőjegyért fizető látogatók reklamálnak, ha nem jönnek a szerelvények.
Keszthelyen a tavaszi nyitás óta nem volt panasz, mindig jött a vonat. Ez pedig Egly Tibor szerint Martisz Gábor érdeme: a számítógépes, automatizált vezérlésben olyan egyedülálló megoldásokat talált ki és alkalmazott, amelyeknek Európa legjobb szakemberei is csodájára járnak. Az újítások jelentőségét Egly Tibor meghökkentő hasonlattal jellemzi: "Gábor a vasútmodellezés Kandó Kálmánja."
A terepasztal persze nem csak a szakembereket kápráztatja el. A kiállítást megnyitó Bajnai Gordon minisztert például a pletykák szerint annyira lenyűgözte a vonatok pontos érkezése, indulása, hogy odasúgta a mellette állóknak: "Elküldhetnénk ide továbbképzésre a MÁV-osokat.\" A semmeringi polgármester \"hazai pályája\" láttán tiszteletbeli állomásfőnökké avatta Martisz Gábort. Egy nyugdíjas megölelte a főépítészt, amikor felismerte az asztalon badacsonytomaji nyaralóját. A zalaszentiváni vasútállomás egykori főnöke pedig könnyeivel küszködött, amikor rábukkant valamikori birodalma kicsinyített mására.
Martisz Gábor Budapesten él, de Keszthelyre utazik, amikor csak teheti. Építi a még hiányzó szakaszokat, közben válaszol a látogatók egymást érő kérdéseire, fogadja a gratulációkat, s állja a kisvasutat toporzékolva követelő kisfiúk szüleinek átkozódását. Amikor aztán este bezár a kiállítás, s az utolsó látogató is távozott már, megáll egy pillanatra a félhomályba burkolózó teremben. Csak nézi a menetrend szerint robogó szerelvényeket, a pontosan induló és érkező mozdonyokat, s miniatűr világának rendje, megnyugtató kiszámíthatósága láttán semmi mást nem érez, csak mélységes elégedettséget.
