A lemur-sorozat újabb vallomásaiban az elbeszélő mintha valamiféle hipnotikus, gyerekkori álomból beszélne kifelé. Ha nagyon lecsupaszítjuk a történetet, akkor egy beteljesületlenül beteljesült diákszerelemről és egy traumatikus halálesetről olvasunk.

De azt javaslom, ne csupaszítsuk le, nem szabad. A hang garaczis-módon szenvtelen, távolságtartó, visszafogott, érzelemmentes. „Nem nézek, nem nevetek, nem sírok, nem kérdezek.” Gyermeki világban vagyunk, az utcán egyszerre csak valaki meghal: a gyermek még látja a letakart testet, és azt is látja, hogy a helyet – a halál helyét –, mint valami láthatatlan repedést, a járókelők ösztönösen kikerülik.

A gyermek a tetthelyről magával visz egy gyűrűt, azaz egy emlékdarabot. Számomra ekkor kezdődik meg az a mozaikszerű elemekből összeállított elbeszélés, az a furcsa mantra, amelyben a gyermek jó előre „megálmodik” magának többféle jövőt. Mintha többféle irányban ágazna szerteszét a múltja.

Olyan érzésem támadt, hogy az elképzelt emlékezet mélyrétegeiből Garaczi kicsiny „memóriakavicsokat” hoz a felszínre, sok-sok megkövesedett élményt. Aztán megtisztítja, kifényesíti, egymás mellé helyezi őket. De nem tetszik neki a sorrend. Ezért módosít, pontosít, kihagy, fölcserél, játszik.

Fotó: Szabó Miklós

Olvasás közben a memóriakavicsok megképződtek bennem, majd ezeket a megvilágosító mondatokat találtam: „A teremtés kavics. Nézed a keserves munkával létrehozott kavicsot, és kifordulsz, mint egy kesztyű. Minden ebből jön. A világ képe kendőzetlenül, kifordított kesztyűbe dugott kavics. Tájékozódási rögeszme a tájékozódási képesség nullfokán”. Ebben a kifordított világban „a fehér kutya fekete, a tyúknak három lába van, a hegyek énekelnek”.

Garaczi egy alternatív jelen világát láttatja, s ez alapjaiban teszi kérdésessé, hogy megtörtént-e velünk a múlt. Biztosak lehetünk-e abban, hogy az a múlt történt meg velünk, amelyre a nyelvünk emlékeztet? A lemur-sorozat központi kérdése ez.