Proust madeleine-je óta nem kerekedett sütemény körül akkor felhajtás, mint amekkora Fehér Béla pozsonyi kiflijét – forradalmibb nevén, a Kossuthkiflit – övezi. Amióta bejelentették, hogy megfilmesítik a 2012-es sikerkönyvet, mindenki azt találgatta, miként lehet tető alá hozni egy ekkora projektet. Legfőképp pedig: mennyiből.
hirdetés
Mivel Magyarországon évtizedek óta nem készült hasonló méretű kosztümös film, nincs összehasonlítási alapunk, hogy mégis mennyiből illik összehozni egy effajta produkciót. Induljunk ki abból, amit Kapitány Iván operatőr a sorozat sajtótájékoztatóján mondott: egy átlagos nagyjátékfilm költségvetése idehaza 400 millió forint körül mozog, tehát az ötórás, három nagyjátékfilmnyi Kossuthkiflinek mintegy 1,2 milliárd forintba kellett volna kerülnie. Amint azt megírtuk, a sorozat készítői 816 millió forintos büdzséből gazdálkodhattak.
Forrás: MTVA
Ebből 505 milliót az MTVA, 100 milliót az Emmi finanszírozott, a maradékot pedig a szponzorok dobták össze. A legtöbbet a Richter Gedeon Gyógyszergyár költötte a hatrészes, itt-ott groteszkbe hajló, máskor meg kalandfilm jellegű road movie-ra. Meg is kérdeztük az ország legnagyobb gyógyszercégét, miért tartotta fontosnak, hogy a Kossuthkifli főszponzora legyen. A következő választ kaptuk – sokkal okosabbak nem lettünk tőle: „Bár a vállalat támogatási politikájába egyáltalán nem illeszkedik a kultúrszponzoráció, úgy gondoltuk, hogy az a fajta egészséges patriotizmus, amit a Kossuthkifli közvetít, nagyon közel áll ehhez a száztíz éve a magyar piacon lévő céghez. Emellett Rudolf Péter személye is garancia volt számunkra a produkció minőségét illetően.”
A Kossuthkiflit Rudolf Péter rendező és a főszereplő Nagy-Kálózy Eszter közös cége gyártja, a koprodukciós gyártási szerződés értéke nettó 48 millió forint. Ez nem tűnik eget rengetően soknak, ha figyelembe vesszük, hogy Borbás Marcsi cége, a Gasztroangyal, valamint az Ég, föld, férfi, nő című műsor gyártására 154 millió forintot kapott az MTVA-tól, Kálomista Gábor cégétől pedig nettó 315,5 millió forintért rendeltek 24 epizódot a Fapad című vígjátéksorozatból. Ugyanez a cég készíti a Munkaügyek című sorozatot: 24 epizódot 243,9 millió forintért gyárt le. Abban az általunk megkérdezett filmesek mindegyike egyetértett: egy ekkora és ilyen típusú produkcióhoz mérten egyáltalán nem horrorisztikus összeg a 816 millió forint. A laikusok többsége persze arra kíváncsi: vajon mire megy el ennyi pénz?
Az utóbbi évek legnagyobb magyar mozisikereinek egyike, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, nem is low-budget, de egyenesen no-budget mozinak nevezhető. Reisz Gábor többszörös díjnyertes, közönség- és kritikuskedvenc vizsgafilmje alig nyolcmillió forintból készült el. Berkes Júliát, a VAN producerét arra kértük – anélkül, hogy megpróbálnánk összehasonlítani az almát a körtével, azaz egy kosztümös tévésorozatot egy jelenben játszódó vizsgafilmmel –, segítsen átlátni, miért kellenek egy filmhez százmilliók, s bőkezű támogatók híján miként lehetséges minimálisra csökkenteni a költségeket. Ha valakinek, hát neki rutinja van az ilyesmiben. „Már a legelején leültünk Reisz Gábor rendezővel, és megbeszéltük, mi az, ami biztosan nem fér bele a keretünkbe” – mondja a fiatal producer, aki egyébként „normális” költségvetésű forgatásokon is dolgozik.
„Tudtuk, hogy ez a vizsgafilm az utolsó lehetőségünk arra, hogy ne a klasszikus filmkészítés keretei között dolgozzunk. Ilyen szempontból ez kaland volt, egy kosztümös film viszont eleve sokkal több kötöttséget jelent. Mi kikötöttük, hogy nem költünk világításra, az ugyanis külön apparátust követel és extra költségeket jelent, mi pedig a lehető legkisebb stábot szerettük volna összehozni. Ennek érdekében a rendező egyben operatőr és – az egyik – zeneszerző is volt, lemondtunk a sminkesről, és nem volt úgynevezett scriptesünk sem, aki a jelenetek kapcsolódásáért felelős. Így esetenként öt-hat fővel dolgoztunk, ami tényleg minimális.”
hirdetés
Berkes szerint nem véletlenül mondják, hogy a film a legdrágább művészeti ág: „Egy átlagos filmforgatáson a színészeken kívül negyven-ötven ember dolgozik nap mint nap, és ez a szám könnyedén megduplázódhat, ha kosztümös filmről van szó.” A Kossuthkifli tömegjeleneteiben ráadásul hazai viszonylatban „példátlan mennyiségű” statiszta szerepel. A magyar statisztanapidíjak 12–14 ezer forint körül mozognak – kérdés, persze, ez mennyire csábító jövedelem, ha tíz-tizenkét órán át kell a tűző nyári napon csatajeleneteket mímelni érte. Berkes Júlia szerint a másik nagy költségcsökkentő tényező az, ha nincs szükség területfoglalási engedélyekre és helyszínbérletre – de ez egy átlagos filmnél elképzelhetetlen.
„A VAN gyakorlatilag a szüleim, valamint egy operatőr barátunk lakásában forgott. A kocsmajeleneteket úgy oldottuk meg, hogy ne okozzunk fennakadást a hely működésében, tehát a szórakozóhely rendesen üzemelt. Ha valaki azt akarja, hogy egy-egy helyszín a forgatás idejére csak az övé legyen, a bérleti díjjal együtt a bevételkiesést is meg kell fizetnie.” Noha a producer szerint remek dolog, hogy mind több nagyszabású külföldi produkciót készítenek Magyarországon, ez vitathatatlanul megdobja a bérleti díjakat. Egy XIX. századi filmhez bevethető – tehát macskaköves, közlekedési tábla- és Demszky-oszlop-mentes – helyszínből nincs túl sok például.
A történet
Vödric Demeter pozsonyi cukrászmester 1849 májusában levelet kap korábbi megmentőjétől, a debreceni Elepi Kőszáltól, aki harminc rúd Kossuth-kiflit rendel tőle hetvenedik születésnapjára. Ugyanezen az éjjelen Vödric rajtakapja leányát, Estillát a forradalompárti Schwappach Amadé őrnaggyal, aki kémjelentésnek hiszi a levelet. Vödric oldalán a kitagadott leánnyal, Thalvizer grófnéval, a kalandra szomjazó vénlánnyal, valamint Batykóval, a félnótás kocsissal elindul Debrecenbe a bejglivel, hogy végére járjon a titokzatos küldetésnek. Egy halottaskocsin utánuk ered az őrnagy császárpárti apja, aki erősen nehezményezi, hogy Amadé az út előtt megszabadította vagyonától, továbbá a cukrász, aki már ezerszer megbánta, hogy oly kegyetlen volt a lányával. A szabadságharctól forrongó ország nem épp ideális terep a kocsikázáshoz: útonállók, kémek, tündérek és egyéb természetfeletti lények keresztezik a fogatok útját.
Minél több villanyoszlopot vagy ablakrácsot kell később eltüntetni számítógéppel a felvételekről, annál magasabb az utómunka költsége, így egy idő után jobban megéri a helyszínre költeni, és ott eltávolíttatni a zavaró elemeket. Ráadásul a különféle tündérek, varázslatok és látomások okán a Kossuthkifliben a számítógépes trükkökkel eleve nem lehetett spórolni. A megvágandó nyersanyag 171 órát tett ki, ennek tükrében érthető, miért jelentett komoly megtakarítást, hogy Rudolf Péterék digitális formátumban forgattak, nem filmszalagra.
Berkes Juli felhívja a figyelmet arra is, hogy a komolyabb kamerákat nem ministábokra tervezték: azokhoz az operatőr mellett szükség van olyan munkatársakra, akik mozgatják az eszközt; valakire, aki menet közben a fókuszt állítja; és olyan is van, aki folyamatosan menti a felvett anyagot, nehogy bármi is elvesszen. A VAN esetében ilyen kamera természetesen szóba sem jöhetett. A Kossuthkifli forgatása száznál is több helyszínen – egyebek mellett Sopronban, Kőszegen és a szentendrei skanzenban – zajlott. Ilyen esetekben a teljes stábot utaztatni kell, s minél hosszabbra nyúlik egy forgatás, annál több a járulékos költség, például a szállás vagy az étkeztetés díja.
A Kossuthkifli stábja nemigen nevezhető kényelmeskedőnek: a hat darab 53 perces epizódot mindössze 75 nap alatt forgatta le. Mivel Fehér Béla regénye 1849-ben játszódik, sem a maszkokat, sem pedig a méregdrága jelmezeket nem lehetett megspórolni. Forgács Erzsébet maszkmester elmondta: a sorozat maszkjaihoz korabeli, illetve XIX. század eleji magyar festményeket tanulmányozott. A szereplők egy része műfogsort, parókát kapott, a férfiaknak a kor divatjának megfelelő bajusz-, illetve szakállköltemények dukáltak.
Forrás: MTVA
A Thalvizer grófnőt alakító Nagy-Kálózy Eszter öregítése-elcsúfítása például minden egyes forgatási napon két és fél órát vett igénybe. Az eredmény figyelemre méltó: a Kossuthkifli látványvilága – beleértve a díszletet, a jelmezeket és a sminket – kifogástalan. Azok, akik olvasták a könyvet, két dologtól tarthattak leginkább a megfilmesítéssel kapcsolatban: miként lehet a regény sajátos, korabeli szavakból, német, francia, latin kifejezésekből és szerzői szóalkotásokból összegyúrt áltörténelmi nyelvezetét átmenteni úgy, hogy az ne menjen az érthetőség rovására, s vajon mi lesz a kacifántos káromkodásokkal, amelyeket olvasva a gyakorlottabb kocsisok is irultak-pirultak.
A stáb
Rendező, producer: Rudolf Péter
Forgatókönyv: Hársing Hilda, Rudolf Péter, Kapitány Iván
Operatőr: Kapitány Iván
Díszlet: Sárdi Zoltán
Jelmez: Balla Ildikó
Nos, a jelek szerint Rudolf Péter szívbaj nélkül emelte át a vaskos szentségeléseket és az agyzsibbasztó szóvirágokat is. A rendező elmondása szerint a sorozat ennek – és a néhol felsejlő erotikának – ellenére tizenkettes besorolást kapott. Abban, mondjuk, igaza lehet Rudolfnak, hogy a káromkodások többsége olyan körmönfont, hogy a fiatalok többsége elsőre meg sem érti majd azokat.
A nyelvezethez hasonlóan a Hrutka Róbert komponálta, mintegy két és fél órányi játékidőt kitevő filmzene is meglehetősen eklektikus. A zenész gondosan felkészült a feladatra: népdalokat, korabeli hangszereket tanulmányozott – igaz, a sorozat fő zenei produkcióinak egyike éppen egy anakronisztikus kikacsintás Fehér Bélától, a címe ugyanis Aszófő-bibap. A Kossuthkifli szereplői politikailag is meglehetősen megosztottak: ki Kossuthért, ki a császárért, ki pedig egy új magyar Mátyás királyért adná a vérét – vagy inkább ontaná ki a másét, ha lehetősége nyílik rá. Hogy ez a felállás ismerős valahonnan? Az bizonyosan csak a véletlen műve.
