Közülük naponta egymilliónyian utaztak ebben az országban otthonuktól a más településen lévő munkahelyükre. Hozzáteszem, az ehhez szükséges vasúti és távolságibusz-bérletek árának 80 százalékát a cégük fizette, esetleg buszokat indított a lakóhelyükre, hogy azokkal szállítsák őket valamelyik közeli gyárba, üzembe, a műszak végén pedig vissza. (A Szabolcsból, Borsodból vagy más, távoli megyékből a fővárosba ingázók csak a hétvégeken vonatoztak, s a hetet munkásszállókon töltötték, mint erről sorozatunk múlt heti darabjában olvashattak.)
Dolgoznia akkoriban mindenkinek kellett, és nemcsak azért, mert az utcán igazoltató rendőrt az is érdekelte, hogy van-e az illetőnek állása, hanem mert akkoriban nálunk a munka becsület és dicsőség dolga volt. És ha helyben, a tanácsi cégnél, a termelőszövetkezetben, a téesz-melléküzemágban mégsem akadt állás, maradt a szomszéd település, vagy a közeli város, ahol a cégek bejáratánál – erről is esett már szó ebben a sorozatban – öles táblákon hirdették: Felveszünk…
És itt az öltözőőrtől az esztergályoson, az udvaroson és a gépírónőn át a hegesztőig szakmák hosszú sora következett. A lista a hasonló profilú üzemeknél szinte ugyanaz volt.
Ingázóknak nevezte ezt az elképesztő embertömeget a köznyelv.
Meg kétlakiaknak, akik voltaképp sehol sem voltak otthon. A városban abban reménykedtek, talán sikerül albérletet szerezniük, netán egyszer tanácsi vagy saját lakást is, s mire hazaértek, már azt tervezték, nem lenne-e jobb mégis inkább egy kockaház. Tudják, az a fajta, amely a 60-70-es évek kedvenc típusa volt, s amelyből tízezerszám látunk ma is a magyar falvakban.
Otthon maradt társaik kíváncsisággal vegyes irigységgel figyelték őket, hiszen a falu szemében ők már félig pestieknek számítottak. Ők hamarabb értesültek a legújabb divatról, előbb ismerték meg az új táncokat, nem a szövetkezeti kisbolt szegényes kínálatából – az ácsiróntól a divatjamúlt télikabátig volt ott minden – vásárolhattak, hanem a Centrum vagy a Skála áruházainak valamelyikében, és hetekkel korábban látták az új filmeket.
Ahogy a harmincas évek szociográfusai szemében a magyar falvak és tanyák, úgy a 70-es években már áltudományból a magát tudománnyá lábadozó magyar szociológia számára az ingázók – kissé később pedig a lakótelepiek – jelentették a legfontosabb kutatási terepet.
Okkal, hiszen szakképzettségét, életformáját és létszámát tekintve is különleges társadalmi rétegről volt szó, és ennek az egymillió embernek az utaztatása, foglalkoztatása, egy részük elhelyezése és a munkahelyeken kívüli gondjaik kezelése elképesztő logisztikai feladatot jelentett. Mert ők voltak azok, akik előtt felcsillant a váltás, a városba költözés lehetősége, akik szakmát tanulhattak vagy leérettségizhettek, ők voltak a káderképzésre kiszemeltek, de azok is, akik reggelente, a vonatról leszállva, remegő kézzel várták a restik pultjai előtt az első felest.
Bánhalmi János 1978 januárjában készült felvételén őket látjuk a Nyugati pályaudvar érkezési oldalán. Kezükben a pesties vidékiség elmaradhatatlan kellékével, a centrumos nejlonszatyorral.
