Alig észrevehetően biccent ekkor a nézőtéren Majoros Márta, a gyerekekkel foglalkozó pszichológus, elismerve: valóban sikerült megragadni a diákok figyelmét. Ami – mutat rá suttogva a szakember – e csoport esetében korántsem magától értetődő eredmény.
A színház-pedagógia foglalkozáson részt vevő, egy fővárosi, lakótelepi iskola hatodik osztályába járó diákok ugyanis, miként a pszichológus fogalmaz, „többszempontú – kognitív, szociális, mentális – devianciát mutatnak”. Azaz – fordítjuk le magunknak – kivétel nélkül nehéz esetek. Pontosabban: alighanem átlagos gyerekek ők, csak épp igazságtalanul nagy terhet mért rájuk családjuk, környezetük. Mert hát hogyan lehetne a koránál jóval idősebbnek tűnő, nagydarab srácot hibáztatni bicskanyitogató stílusa miatt, ha tudjuk: szülei elváltak, amikor pedig évekkel később nagy nehezen elfogadta anyja új párját, akkor a férfi, egy nappal az esküvő előtt, holtan esett össze otthonukban.
Nem könnyebb annak a vékony, világos bőrű, barna hajú fiúnak sem, aki folyamatosan cigányozik, mert így próbálja kompenzálni, titkolni apja és így saját roma származását. Megértjük a vékony lány túlzó sminkjét, kihívó ruháit, harsány viselkedését, amikor kiderül: számára egyetlen célt jelölt ki édesapja, mégpedig azt, hogy ebben a világban neki nincs egyéb dolga, minthogy menő csaj, jó nő váljon belőle. És egy további adalék: a Katona József Színházba invitált osztály majd húsz gyereke közül kilencet érint a lakhatási szegénység.
 |
| Banczik Róbert |
Miközben a pszichológus sorolja a megrázó gyereksorsokat, fent a színpadon egymást érik a különféle foglalkozások. A gyerekek megtanulják „kitölteni a teret”, próbálnak úgy járni-kelni a színpadon, hogy ne legyen kihasználatlan terület. Aztán eljátsszák a világegyetemet: nagyokat nevetnek, amint egymás körül keringő bolygóként, párjukra figyelve kóvályognak a színpadon. Menjünk tovább – adja ki az utasítást Végh Ildikó, és ekkor már rá sem ismerni arra a csoportra, amely alig fél órája belépett a színházba: az épület zegzugos folyosóit, lépcsőit, díszlet- és jelmeztárát bejárva, szó nélkül, fegyelmezetten követik a színházpedagógust a Sufniba, a teátrum kisebbik játszóhelyére.
– Mit szólnátok a bolond tanár játékhoz? – kérdezi Végh Ildikó cinkos mosollyal, mire a diákok rögvest rávágják, naná, hogy benne vannak. A játék egyszerű: a tornasorba álló gyerekeknek úgy kell grimaszolniuk, ugrálniuk, integetniük, bármi szokatlan tenniük, hogy az előttük fel alá járkáló „tanár” ne vegye észre. Aki lebukik, kiesik. A gyerekek gyorsan belejönnek, élvezik a mókázást, ami persze, derül ki percekkel később, korántsem céltalan bohóckodás. Egy idő után ugyanis a srácok elkezdenek egymásra vigyázni: figyelmeztetik a másikat, a kiesőket titokban visszafogadják maguk közé, falaznak egymásnak, vagy épp önfeláldozóan elviszik társuk helyett a balhét.
Ekkorra már világosság válik, hogy Végh Ildikó – aki egyébként végzettsége szerint dramaturg is – a foglalkozás során soha, semmit nem bíz a véletlenre. A színházi bejárás, a forgószínpad, és a játékok sora valójában csak a bemelegítés. Az első óra feladatai, programjai eszközök arra, hogy a diákok megszokják a közeget, feloldódjanak és elfogadják a csoportvezetőt.
Kamasztól aligha lehet nagyobb elismerést kapni annál, ami Végh Ildikónak már egy óra után kijutott: „egész jó fej”. S, ahogy a csoport vezetője elérkezettnek látja az időt, „rátér a lényegre”: újabb feladatot ad a gyerekeknek, különféle jeleneteket kell kitalálniuk, előadniuk. A dramaturg lényegében szabad kezet ad nekik, engedi, hogy szárnyaljon fantáziájuk:minden csapat kap egy bőröndöt, e köré kell felépíteniük egy rövid jelenetet. Ők pedig nem fogják vissza magukat. Tudtunkon kívül mutatják meg, milyennek látják ők a világot.
Az pedig már nem az ő hibájuk, hogy riasztóak azok a képek, amiket elénk tárnak.
Első jelenet. Falnak dőlve fekszik egy férfi. Hajléktalan. Mellette egy bőrönd, abban minden vagyona. Álmából arra riad, hogy hárman körbe veszik. Kiabálnak vele, röhögnek rajt. Azután elveszik bőröndjét. A hajléktalan erőtlenül küzd, de végül beletörődik a veszteségbe.
Második jelenet. Ketten észreveszik egy vasútállomáson, hogy ott felejti valaki a bőröndjét. Utánaszaladnak, megszólítják. A férfi megörül a segítségnek, a jótevők azonban bizalmatlanok. Mielőtt átadnák neki a bőröndöt, keresztkérdéseket tesznek fel neki, hogy kiderüljön: nem lopta-e, nem bomba van-e benne?
Harmadik jelenet. Négyen összevesznek azon, hogy kié a bőrönd. A szereplők válogatott szidalmakat vágnak egymáshoz. Amikor zsidózni, cigányozni, négerezni kezdenek, az előadást félbeszakítja Végh Ildikó.
Negyedik jelenet. Rablók támadnak egy bőröndös emberre. „Ide a zsozsóval” – kiált az egyik. A férfi nyújtja a bőröndöt, mégis lelövik.
Szinte felüdülés az ötödik jelenet, amely rövid és szinte nem szól semmiről, így legalább erőszakról sem. Két lány téblábol bőröndjével. Eltévedtek, nem tudják hol vannak, s miként juthatnának haza. Egyikük telefonon hívja édesapját, hogy menjen értük. Az apuka értük megy, hazajutnak.
Hatodik jelenet. Kis termetű, az osztályközösségben háttérbe szorított fiú sétál a színpad közepére. Egyedül, van, senki nem akart vele játszani. Története feledhető, az viszont nem: egészen elképesztő módon játszik el több szerepet, percenként mutat be fantasztikus átalakulásokat. Három percig sem tart az előadása. Társai döbbenten tapsolják a fiút, aki hamar visszaváltozik azzá, ami volt. Vörösödve, lehajtott fejjel, társai tekintetét kerülve ül le a helyére.
A diákok új feladatot kapnak. El kell képzelniük, hogy elutaznak messzire, s csak egy bőröndöt vihetnek magukkal. Ebbe bármit belerakhatnak, viszont csak öt választásuk lehet. A gyerekek vihogni kezdenek, ám hamar győz bennük az álmodozás utáni vágy. Végh Ildikó egyesével szólítja a srácokat. Egy vékony, alacsony fiú az első:
– Pénzt, laptopot, telefont, csajokat és rezet viszek magammal – sorolja.
– Rezet? – hökken meg kissé a diákoktól már sok furcsaságot hallott dramaturg.
– Igen, a híradóban mondták, hogy sokan gyűjtik, mert jó pénzért el lehet adni. A többiek kívánságlistája szinte ugyanúgy néz ki, a pénz, a telefon és a számítógép sehonnan sem hiányzik. És többeknél felbukkannak a fegyverek is.
– Tízmilliárd eurót, iPadet, laptopot, sminkkészletet és kést pakoltam be – sorolja a nyúlánk lány.
– A kés mire kell?
– Hát, hogy megvédhessem magam.
– Kitől? Zavarában felnyerít, úgy mondja:
– Kitől? Hát mindenkitől. Bárkitől. Bár a gyerekek csak játszottak a színpadon, a nézőtér felől nézve sokkal többről volt szó mint mókázásról: jeleneteikben óhatatlanul megismerhettük brutális világképüket, félelmeiket, szívszorítóan korlátozott vágyaikat. Egyetért ezzel a majd háromórás foglalkozás után mérleget vonó Végh Ildikó is, aki szerint kész csoda, hogy a gyerekek már az első alkalommal ennyi mindent elárultak magukról. Már csak azért is – teszi hozzá –, mert az elmúlt három és fél évben, amióta futnak színház-pedagógiai foglalkozásaik, kizárólag idősebb, rendezett körülmények között élő gyereket – majd tízezret – láttak vendégül.
– Egyfajta kísérlet volt ez a foglalkozás, hogy megnézzük, tudunk-e segíteni a fiatalabb, problémás gyerekeknek, s azt hiszem, rögtön beigazolódott, a színház ez esetben is gyógyír. Már az első foglalkozáson, alig egy óra alatt elértük, hogy a gyerekek legyűrték gátlásaikat, szégyenkezéseiket, s közvetve ugyan, játékba, jelenetekbe rejtve, de megnyíltak. Először közösségként, aztán pedig egyénenként is – összegez Végh Ildikó, és gyorsan hozzáfűzi: – Ez óriási eredmény, hiszen a foglalkozások egyik legfontosabb célja az, hogy a résztvevők valamilyen formában elkezdjenek magukról beszélni. Érezzék, hogy figyelnek rájuk, s van kinek, van miért beszélni magukról.
Majoros Márta pszichológus mindezt kiegészítve arra hívja fel a figyelmet: a jelenlegi állami ellátórendszer képtelen arra, hogy ellássa az összetett mentálhigiénés segítségre szoruló gyerekeket. Emiatt iskolák magukra maradnak problémáikkal, többnyire tehetetlenek, így az érintett fiatalok sok esetben ellátatlanok. Épp ezért az utóbbi években különösen felértékelődött a hasonló „beavatkozások” szerepe. A kísérleti foglalkozás sikerét és szükségességét a pszichológus azzal indokolta: – A verbális és fizikális agresszió mint „acting out” („kiélés”), valamint a kirekesztő, rasszista megnyilvánulások sokasága mindenképp folytatásra ösztönöz.
A szakember aztán egy kevésbé szakmai, de annál fontosabb érvet is elővesz: –Unott, savanyú ábrázattal léptek be a gyerekek a színházba. Három óra múltán pedig jókedvűen, mosolyogva léptek ki onnan.
