A Friderikusz Sándor ATV-n futó műsorának adott interjújának felvezetésében Kertész elmeséli, hogy azért jött haza, mert rossz minőségűnek és drágának találta a német egészségügyet, úgy látta, itthon jobban tudják kezelni a betegségét.

A kitüntetés vonatkozásában, amelyről hosszan faggatta Friderikusz, azt hangsúlyozta, hogy neki nem kell mérlegelnie egy állami kitüntetés esetében, hogy éppen milyen orientációjú pártok irányítják az államot, díjat visszautasítani modortalanság, nem „gentleman-like" dolog: „amit az embernek kínálnak, el kell fogadni". Éppen ezért nem foglalkozott azzal, vannak-e politikai-taktikai megfontolások az adományozó döntése mögött. Vagyis az, hogy alkalomadtán élesen bírálta a magyar jobboldalt, nem lehet ok arra, hogy visszautasítsa az állam elismerését.

Mint mondta, amúgy sem követi a politikai eseményeket, a politika nem érdekli, pályája kezdete óta egzisztenciális kérdések foglalkoztatják, magyar sajtótermékeket pedig már csak azért sem olvas, mert azokat „nem magyarul írják".

Beszámolt róla, hogy közeli barátja, a magyar kormányzatot a nyugati sajtóban élesen bíráló nemzetközi hírű zenész, Schiff András próbálta meg a leghatározottabban lebeszélni a kitüntetés elfogadásáról. (Schiff alakja különben gyakran tűnik fel Kertész naplóiban, külön kisesszét is szentelt zongorista kvalitásai dicséretének.) Schiff arra hivatkozott, hogy a díj átvétele Kertész európai tekintélyét veszélyeztetheti, de Kertész úgy látta, ez külsődleges, érdektelen szempont.

Egyetlen politikai helyzetelemző meggyőződése az engesztelhetetlen közéleti szembenállásra vonatkozott, „senkivel sem lehet beszélni és ez nagyon nagy baj". Ez a megfontolás alátámasztja, amit korábban mondott a díj átvételéről, hogy gesztusa a megbékélést szolgálja.

Úgy ítélte meg, hogy az értelmiségi közvélemény többsége Nobel-díja előtt „azt se tudta, ki vagyok", az egyetlen kivétel Spiró György volt, akivel kapcsolatban sosem érdekelte, jobb- vagy baloldali, egyszerűen hálás volt neki a Sorstalanságot felfedező szép és fontos, 1983-as írásáért.

„Egy kitüntetés nem olyan nagy dolog, mint ahogy az erről vitázók hiszik", zárta le a díjról szóló hosszú beszélgetőblokkot Kertész.

Az interjú másik részében arról a tapasztalatáról beszélt Kertész, hogy mindaz, ami igazán fontosnak, kivételesnek mutatkozik az életben, lényegében levezethetetlen, váratlan kegyelemként mutatkozik meg, mint a boldogság és a megértés képessége: „azt sem lehet megmagyarázni, honnan jön a legmélyebb nyomorból a boldogság érzete"- mondta, jól felismerhetően utalva a Gályanapló híres bejegyzésére, amely szerint az Anna Karenina híres nyitómondatát író Tolsztoj téved. A boldog családok nem egyformák, a boldogság a legtitokzatosabb jelenség a földön, noha újra és újra megmutatkozik, hogy mindennek ellenére mégis lehetséges. Ennek a másik világnak az üzenetét hordozzák az igazán nagy művészi alkotások is, amelyek nem kell maradéktalanul megérteni ahhoz, hogy ez a másik világ megnyílhasson. Ezért érdemes kisgyermekként is bonyolult, nagy könyveket olvasni. Kertész ennek igazolására felidézi, hogyan vésődött bele 12 éves korában a Bűn és bűnhődés zárlata Szonya Marmeladova Raszkolnyikov iránti, feloldozó szerelméről és hogyan határozta meg az életét anélkül, hogy igazán értette volna. ( A Sorstalanság 13 főhőse, Köves Gyuri szintén olvasott Dosztojevszkijt, a Feljegyzések a holtak házából-t).

„Az embernek kell valami, akinek köszönetet mondhat az életért. Ha lenne Isten, istenhívő lennék. Nem értünk semmit sem az életből"-vallotta.

Ez a szükséglet tette lehetővé az új regénye zárlatában emlegetett „titkos élet leélését" is számára a létező szocializmus öröknek tűnő világában: „leéltem 40 évet különféle diktatúrákban, elpazaroltam az életemet, de titkos életet éltem közben".

Utolsó nagy tettének tartja, hogy a Nobel-díjjal járó szereplési kényszer és a súlyosbodó betegség ellenében is „kivívta" ezt az utolsó regényt, A végső kocsmát és most már a halál sem foglalkoztatja: „Foglalkoztatott valamikor, igen. Manapság már nem, mert benne vagyok, hogy úgy mondjam". Lezárni nem tudja az életét, ahogy képzelte, az öngyilkosságot sem teszi lehetővé az állapota: „kiderült, hogy nem tudok elmenni az ablakig" sem.

Úgy látja viszont, hogy műve kész van és teljes: „én ezzel íróilag végeztem", mondja zárásul.