Bő évtizede Schmidt már közölt egy a mostanihoz sok tekintetben hasonló írást a Magyar Nemzet hasábjain. Akkor is úgy látta, hogy a „politikailag korrekt” balliberális értelmiség azt tűri nehezen Kertész Imrében, hogy a nácizmust és a bolsevizmust egyszerre, egyaránt ítéli el életműve. Szerinte „nyilvánvaló”, hogy az Élet és Irodalom hasábjain (amelynek egyik olvasói levelével vitatkozott) „politikailag nem korrekt a hetvenes éveket gyűlölni. Hiszen a hetvenes években korunk hősei már a rendszerváltozás előkészítésén munkálkodtak”. (Zavarbaejtően hasonló – régről ismerős – gondolatmenetet fejt ki Kövér László is a lap nagyinterjújában a tegnap kommunistái és a ma liberálisai közti folytonosság természetéről.)
Schmidt mostani írásában is ezt, vagyis az általa lépten-nyomon emlegetett „kettős mérce” megtagadását ünnepli a szerző munkájában.
Tizenegy évvel ezelőtt azonban még úgy tudta, hogy Kertészt a ballibek „felemelték, sztárolták, elismerően írtak róla”, igaz, szerinte csak azért, hogy bent próbálják tartani a politikailag korrekt beszéd berkeiben. Mára már azonban úgy emlékszik, hogy „ettől az értelmiségi elittől tehát Kertész a szabaddá vált országban sem számíthatott elismertségre, megbecsülésre”, mi több, Schmidt szerint egyenesen ezért, az ő közönyük miatt költözött Kertész Imre Berlinbe, ami legalább is sajátos interpretációja az életútnak. (Valójában olyan, okkal vagy ok nélkül „balliberálisnak" tekintett figurák írtak Kertészről a legmelegebb hangon évtizedekkel Nobel-díja odaítélése előtt, mint György Péter, Spiró György, Radnóti Sándor.)
Miközben Schmidt szorgalmasan idéz minden apró személyes megjegyzést, amelyet liberális figurákra (például Paul Lendvaira) tesz Kertész, tökéletesen figyelmen kívül hagyja azokat a kivételesen goromba kitételeket, amelyeket például az Eva Haldimann magyar származású, Svájcban élő kritikussal, műfordítóval folytatott, a Magvető kiadó által megjelentetett levelezésében lehet olvasni a rendszerváltás utáni évtized jobboldali kormányairól és a hozzájuk kötődő értelmiségiek egy részéről.
|
Légi fotó az épülő Sorsok házáról
civertan.hu |
Schmidt egy ponton világosan a kormány emlékezetpolitikája (a Szabadság-téri emlékmű és az általa vitt Sorsok Háza-projekt) igazolását kísérli meg Kertész gondolatainak meglehetősen merész értelmezésével: Kertész Imre szerint a holokauszt elsősorban nem zsidó-ügy, hanem az emberi állapot, az emberben és az európai kultúrában rejlő legrosszabb lehetőségek kifejezője, ez a sötét tudás jelenti a lényegét.
Vagyis ilyen módon a holokauszt „nem elválaszt, hanem összeköt”, ezért helyes az angyalos-sasos emlékmű koncepciója, amely nem tesz semmilyen különbséget a megszállás áldozatai között, míg a ballibek szétválasztanák ismét a nemzetet tettesek és áldozatok leszármazóira.
Schmidt Mária nemrég egy másik irodalmi ikont is megkísérelt visszaperelni a „balliberális értelmiségi elittől”. Szintén a Heti Válasznak adott interjúban mesélte el 2013 elején, hogy Petri György irodalmi hagyatékának egy részét is megvásárolta az általa vezetett XX. Század Intézet.
Természetesen Petrit is a Kádár-rendszerrel és a létező szocializmussal szembeni engesztelhetetlen ellenszenve tünteti ki Schmidt Mária szemében, úgy látta, „az ő verseiből érthetik meg a következő nemzedékek is, hogy miért volt elviselhetetlen a Kádár-rendszer”. Úgy tűnik tehát, hogy Schmidt Mária műhelyében nagy erőkkel készülődik a tekintélyes szerzőket felvonultató új magyar antikommunista irodalmi kánon.
