Az csak egy játékrepülő, de előtte már itt is a jövő: kecses lábon állnak az ökonomikus monitorok, amelyeken a beszélők láthatják is egymást. És minden be van építve, ami csak kell: kamera, hangszóró, kicsit furcsa is, minek hozzá külön csatlakoztatni egy telefonkészüléket, amelyik mai szemmel igencsak elavultnak tűnik, még ha akkor - 1976-ban - a nyomógombos tárcsázás újszerű volt is.

Ha kinagyítom a felvételt, kis csalódás ér: a jobb oldali Videophone felirat még nem igazít el, lehetne magyar fejlesztés is, de a bal oldalon látható NEC a Nippon Electric Company rövidítése, úgyhogy az akkoriban feltörekvő japán ipar terméke jutott el a Magyar Posta dolgozóihoz.

Gyerekkoromban mindenki Vernét olvasott, aki még a valaha írt legjobb - ráadásul magyar hősöket (és gazembereket) felvonultató - kalandregényében, a Sándor Mátyásban is olyan technikai megoldásokkal jött elő, hogy én sokáig biztos voltam benne, a hihetetlenül gyorsan fejlődő tudomány hamarosan megváltoztatja az egész világot, és találmányaival elhozza a világbékét.

Szerettem a tudományos-fantasztikus regényeket, Fehér Klárától a Földrengések szigetét, Lemtől a Magellán-felhőt, később a Pirx pilóta kalandjait és persze Botond-Bolics Györgyöt: Ezer év a Vénuszon, Idegen bolygón született. Mi mindent sorolt föl híres kötetében: Ma csoda... Holnap valóság!

És nemcsak én, éppen a hetvenes években kezdték nálunk külföldi minták után science-fictionnak hívni azt, amit addig tudományos-fantasztikusnak nevezett az ember. Hát magyarítási pályázatot írtak ki, ha jól emlékszem, a „fanti" nyert. Látjuk, milyen eredménnyel.

Mellesleg a hivatalosság nem osztotta a véleményemet. A giccsadóról szóló törvényben a jövőben játszódó műveket a bűnügyi regényekkel és lektűrökkel együtt azon műfajok közé sorolták, amelyek megjelentetésekor speciális adót kell befizetni, hogy az értékes alkotásokat lehessen belőle támogatni. (Az más kérdés, hogy véletlenül vesszőt nyomtattak kötőjel helyett: „tudományos, fantasztikus", így igazából a tudomány könyvei is adókötelesek lettek volna, ha betartják a szabályt...)

Ma csoda... Holnap valóság. A hatvanas évek közepén olvastam egy könyvet, éppen 2000-ben játszódott. Nekem nagyon tetszett a szerző elképzelése, hogy nem lesznek személyautók az utcán, hanem egy központi rendszer szerint haladnak majd valamiféle kabinok, amelyeket mindenki saját úti célja szerint használ föl. Biztos voltam benne, hogy megvalósul.

Azt viszont nem tudtam elképzelni, hogy mindenki olyan karórát hord majd, amelynek billentyűzetén csak bepötyögi, ha valamilyen információra lesz szüksége, és néhány másodperc múlva az adatokat leolvashatja a miniatűr képernyőről. Ja, és úgy telefonál majd ezzel a szerkezettel bárhonnan az utcáról, hogy közben látja azt, akivel beszél!

Ugyan már!