1977 első munkanapján leégett az újpesti fonoda. A gépek elolvadtak, a falak leomlottak, a sok gyapot seperc füstté vált.

A tűz mindig is imádta a textilipart. És viszont. Ahogy a pamutgyárak elszaporodtak Magyarországon a 19. században, úgy szaporodtak a pamutgyári tüzek is. Égtek a fonógyári fabarakkok Kelenföldön, Óbudán, Újpesten. Leégett a régi, fölépült az új. „A tűz és a korszerűsítés egymás nyomában jártak. Olyannyira, hogy textiles mendemondák szerint, ha egy gyáros újjáépítést tervezett, előfordult, hogy tűz ütött ki éppen a szóban forgó üzemrészben, éppen a tervezés időszakában. Így, miután a tulajdonos felvette a tűzbiztosítási térítést, folyamodhatott rendkívüli államsegélyért, kamatmentes kölcsönért." (Mátyus Alíz: Holnapon innen, tegnapon túl, Szépirodalmi Kiadó, 1980.)

De hol voltak már a hetvenes években a sanda tőke ravasz és innovatív tüzei?! A nagy textilgyárakat, a Goldbergerékét, a Weissékét, a Kistex-et meg a többit régesrég államosították, 1963-ban pedig Budaprint néven Közép-Európa egyik legnagyobb textilipari vállalatává egyesítették őket. A hatalmas vállalat sok-sok épületében a legkülönbözőbb korú gépeken szőttek-fontak. Amilyen peche volt a szegény szocializmusnak, nem az ekkor még szép számmal szolgáló 19. századi gépek égtek le, hanem a vadonatúj BDKX 140-esek, becenevükön bédék, melyeket régi, korszerűtlen és tűzvédelmi szempontból fölöttébb előnytelen épületben helyeztek el.

Mátyus Alíz fent idézett kiváló szociográfiájából tudjuk, hogy a leégett fonodának1977-ben 4600 tonna fonalat kellett volna termelnie. Ha ez a mennyiség kiesik, anyaghiány miatt leáll a szövöde. Ez pedig nem történhet meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatvanadik évfordulójának évében. A válallat dolgozói az évfordulós munkaverseny keretében vállalták, hogy „műszaki, szervezési intézkedésekkel és többlet műszakok szervezésével, valamint az üzem gyorsított ütemű újjáépítésével" behozzák a kiesést.

A tűz után tizenegy hónappal készült képen már a gyorsított ütemű újjáépítés eredményét látjuk. A beüzemelés után, a tűz után éppen egy évvel megindult a termelés az újjáépült üzemben.

Kelenföldön is volt bédé fonoda, ott szerveztek plusz műszakot az átépítés alatt az újpesti fonónőknek. Újpesten öt gépoldal jutott egy fonónőre, Kelenföldön hat. Kelenföldön külön kannarakodók cserélték a gépek alatt a kannákat, Újpesten maguk a fonónők. Ez a munka hatékonysága szempontjából talán nem volt ideális, de az egész nap magasra tartott, spulnit cserélő, fonalat kötöző kezeknek áldás és pihenés volt a kannacsere, ellazult a karizom, tartást váltott a törzs. Kelenföldön nem volt lazulás. Igaz, három műszak sem volt forgóban, folyamatos váltakozással, mint másutt. A kelendöldi bédében hétfőtől hétfőig tizenkétóráztak, s aztán a következő hetük szabad volt. Aztonfelül évi hét nap szabadság járt összesen, mert a szabadságot is 12 órában számolták.

Harminc évvel ezelőtt közel egy millió ember ingázott és másfélszázezer élt munkásszállón Magyarországon. A vidéki és az intézetis lányok sokasága számára a textilipar és a leányszállás volt a zsilip az önálló városi életbe. Pesti lány nem szőtt, nem font. Budai pláne nem. A Kelenföldi Textilgyár 116 ipari tanulója közül az 1977-1978-as tanévben 103 lakott a leányszállón, 11 volt a bejáró és kettő a fővárosi lakos. A lányokat 14-16 éves koruktól várta a leányszállás, ahol az ágyuk és egy kis vasszekrény volt a teljes személyes tér. Innen kapaszkodtak ki a házasságba, hulltak le az alvilágba, vagy menekültek vissza vidékre. Mátyus Alíz könyvéből tudjuk azt is, hogy a kelenföldi textilgyár leányszállóján, a Goldberger-kolónia utolsó épületében a lakók 38 százaléka cserélődött ki egy év alatt 1977-ben.

A Budaprintben egyesült vállalatok 1989-ben önállósultak, majd kevés kivétellel tönkre mentek. Az újpesti utódvállalatot 1991-ben számolták föl. A telephelyein különféle kereskedelmi cégek rendezkedtek be.