Az utóbbi három évtizedben családi tragédiák százait néztük végig – ki szívből szurkolva, ki fölényesen, megvetéssel az arcán – José Armandótól Milagrosig, a Holdkóros Tonyótól Ana Cristina Montez de Vocáig a tévéképernyő előtt. A teátrális gesztusok és napalmszerű családi kapcsolatok befurakodtak a mindennapjainkba, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a közvetlen környezetünk olyan unalmas, mint egy „megtipszmikszűt" NB II-es rangadó.

Nem az. Szinte minden családban akad egy titokzatos nagybácsi, egy rég nem látott féltestvér, eltitkolt gyermek, s még többen vannak, akik elhallgatott tragédiák súlya alatt menetelnek nap mint nap.

Az persze, hogy akarunk-e egy erről készült műsort nézni, gusztus dolga, azt mindenesetre kár volna tagadni, hogy az ezekbe belepillantani vágyás afféle mindennapi perverziója az emberiségnek. Házhoz megyünk a pofonért, ugye – teátrális gesztusok és José Armando nélkül ezek a történetek ugyanis ütnek. Ne szépítsük: aki beleengedi magát, azt várhatóan megríkatja majd a Keresem a családom.

Máté Kriszta és Hadas Kriszta rutinosan gombolyítják a történet olykor kusza szálait a háttérben, két kifejezetten erős sztorival indul a műsor, még egy korábbi szépségkirálynőt is sikerül igazolni az első adásra. A készítők érezhetően igyekeztek elkerülni a giccsbe fulladást, miközben persze a szappanoperán nevelkedett nézőknek komoly impulzusokra van szükségük ahhoz, hogy ne kapcsoljanak el. A Keresem a családom viszonylag jól egyensúlyoz ezen a vékony mezsgyén,  nem kell okádnunk a végén a cukormáztól.

Némi finomhangolás nem árt, ám az mindenféleképp jó hír, hogy Lilu végre nem üvölt, hogy már csak két percig szavazhatunk, láthatja-e Bernadett negyven év után az elveszett testvérét – helyette néz és hallgat. Ami – tapasztalatból mondom – nem könnyű. De annál hatásosabb: minél többet hallgat Lilu, annál inkább ömlenek a szavak és az érzések a szereplőkből. Ez a legfurcsább egyébként: hogy milyen szépen megfogalmazódik a mondanivaló ennyi év alatt, s mégis milyen nehéz értelmes mondatokat formálni, ha végre ott áll előttünk, akit kerestünk.

DNS-vizsgálat, utazás Dél-Afrikába, megkopott fényképek és régi videofelvételek – a Keresem a családom várható módon panelekből dolgozik, de elég jól kapja el azokat a mozzanatokat, amelyek miatt nem válik Mónika-show a találkozás nagy pillanatából.

A Keresem a családom az, aminek szánták, és a valóságshow-nak álcázott Zs-kategóriás szappanoperák korában nagyon jóleső érzés tud lenni a véletlenszerűség tökéletes hiánya. A legjobb mégis az, hogy közben folyton arra gondolok: micsoda arcokat látnánk mi itt, ha Magyarország lakosai egy szép napon a kezükbe kapnák a valódi családfájukat!