Kassák mint publicista

– Miért? Miről, s milyen lapoknak írt Kassák?

– Műfajilag és tematikailag is rendkívül változatosan írt. Újságcikkei között van demokráciát féltő vezércikk, gunyoros karcolat, lírai életkép vagy éppenséggel a publicisztika és az értekező próza határterületén mozgó esszé. Sokatmondó, hogy egyszerre több napilapnak is dolgozott. Éppen úgy írt a szociáldemokrata Népszavának, mint a kisgazdapárti Kis Újság vagy a liberális, nyugatias, polgári irányultságú Világ számára. Akkoriban az olyan szellemileg független, szabadon gondolkodó írástudó, mint Kassák – a működő többpárti demokrácia jegyében – magáénak érezhette mindhárom lapot. Kevésbé tájékozott olvasói nem is igen tudhatták, hogy a cikkszerző a század eleji magyar avantgárd vezéralakja. Írásai azért érinthették meg a korabeli újságolvasókat, mert az ő nyelvükön szólt, akár a politika vitás fejleményeiről, akár az élet apró dolgairól írt.

– Kassák 1945-ös publicisztikái nem előzmény nélküliek, és nem is választhatók el életútjától. Attól, ahogy a XX. század elején induló anarchista-szocia­lista autodidaktából az évtizedek során nemcsak sokoldalú művész, hanem független értelmiségi, a szó eredeti értelmében polgár lett. Hogyan tükröződik vissza ez az eszmei átalakulás a „hírlapíró” Kassák cikkeiben?

– A szegénysorból származó, lakatosinasból lett költő, író festő, lapkiadó-szerkesztő, műfordító és irodalomszervező – aki vasszorgalommal formálta magát alkotó művésszé – fiatalemberként, az első világháború szörnyűségeit látva jutott arra a következtetésre, hogy csak az emberek átformálásával lehet a régi világot átalakítani, s ehhez az aktivista művészet és a világmegváltó radikális szocialista eszme összekapcsolását gondolta eszközül. Lapkiadóként, íróként és a plakátcenzúra-osztály munkatársaként cselekvően támogatta a Tanácsköztársaságot, ám hamar összerúgta a port annak vezetőjével, Kun Bélával, aki burzsoá dekadenciának minősítette az autonóm új művészetet, s az alkotóktól politikai propagandát követelt. Ez viszont bőszítette Kassákot. Tiltakozott az ellen, hogy a művészetet bárki is a politika szolgálólányává silányítsa. Az európai forradalmi hullám elültével fokozatosan kiábrándult a szerinte rosszul politizáló baloldali pártokból. „Amit eddig a marxizmusból tanultam, annak alapján úgy vélem, a kommunista párt csakúgy mint a szociáldemokrata párt, nem egyéb gyakorlati eszközöknél, és bizonyos körülmények között, bizonyos emberek vezetésével egyik éppoly káros munkát végezhet az eszme égisze alatt, mint a másik” – írja az ekkoriban született Egy ember élete című önéletrajzi regényében.

– Kassák mégis egész életében szocialistának vallotta magát, jóllehet írásaiból kiderül, hitvallásának nem sok köze volt a kommunista tantéte­lekhez.

– Számára a szocializmus az volt, ami az azóta elkoptatott szó eredeti jelentésében benne van: társadalmiság. Nyitottság a közösség problémái iránt, szolidaritás az elesettekkel, a kiszolgáltatottakkal, a szegényekkel. Szocializmusfelfogásának köze van az istenhithez is. A vallás ellen a katolikus szellemben nevelt Kassák gyermekkorából kilépve hevesen lázadt. Világértelmezése ugyanakkor – s ez idős korában még inkább szembetűnő – keresztény szellemiségű. E ponton térnék ki a második világháború előtti években született publicisztikájára, mindenekelőtt a Pesti Naplóban és saját folyóiratában, a Munkában megjelenő korértelmező, a baloldali pártok egymás elleni harcát elítélő, a Szovjetuniót bíráló, valamint a növekvő fasiszta veszélyre figyelmeztető írásaira. Hitvallását 1937-es, levélformában írt önvallomáskötetében így fogalmazza meg: „Én sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem tartozom, egyszerűen csak az emberekhez tartozom, aki magam is vagyok. Anélkül, hogy jobbra vagy balra tántorognék, egyenesen előretörekszem. Nem csinálok osztálypolitikát, mert ellene vagyok minden egyéni és osztályuralomnak.” 1945-ben került az olvasók elé háborús naplója, a Kis könyv haldoklásunk emlékére, amelynek miniesszéiben az író a körülötte zajló eseményekre reagál. Szó esik bennük egyebek mellett a budapesti ostrom megpróbáltatásairól, a zsidók szenvedéseiről.

– Beszélgetésünk elején utalt arra, hogy az 1945-ös év forgataga a publicista Kassákot is magával ragadta. A napilapoknak írott cikkeiben mihez szólt hozzá?

– Sokakhoz hasonlóan őt is nagyon izgatta a demokrácia megvalósíthatósága. Azt hangoztatta, hogy tegyük félre ellentéteinket, éljünk a saját korunk nyújtotta lehetőségekkel, és segítsük létrehozni a szabad emberhez méltó viszonyokat. Arra is buzdította olvasóit, hogy merjenek bátrak lenni, gondolkozzanak, ne dőljenek be a pártvezérek hangzatos szólamainak. Legyenek kritikusak a különböző nézetekkel, politikai befolyásokkal szemben. „A társadalomfejlődésben nagyon elmaradtunk” – írja 1945 júniusának közepén a Világ vezércikkében, majd így folytatja: „Ez az ország egyelőre még nem a demokrácia földje (…) hosszú idő kell ahhoz, hogy kiheverhesse a politikai meghasonlást, a gazdasági csődöt és a nagyon mélyre szivárgott szellemi fertőzést.” Az írót nyugtalanította az is, hogy a koalícióban kormányzó politikai pártok olyan ügyekbe is beleszólnak, amelyeknél nincs semmi keresnivalójuk: a bekebelezett nemzeti bizottságok révén befolyásolják az önkormányzatokat és kiszolgáltatják az igazságszolgáltatást a pártpolitikának. A korban még egy munkahely elnyerése is attól függött, hogy ki melyik pártnak a tagja.

Nem a többpártiság volt ellenére, hanem az élet minden területén eluralkodó pártbefolyás. Ebben az időszakban hárommillió párttagot tartottak nyilván, ami egyértelműen mutatja a túlpártosodás veszélyét. Kassák, mint korábbi életszakaszaiban, 1945-ben is nagy reményeket fűzött az ifjúsághoz. Úgy gondolta, hogy az idősebbek már nemigen tudnak változtatni begyöpösödött gondolkodásmódjukon, s ez nehezíti a kívánatos demokratikus magatartási módok elsajátítását. A Horthy-korban félrenevelt fiatalok szerinte neveléssel, példamutatással még alakíthatók. Hasonlóan a korabeli szellemi élet legkiválóbbjaihoz meg akarta újítani az iskolai és az iskolán kívüli oktatást. Az önálló gondolkodást, az értékválasztási lehetőségek bővítését, a kreatív közéletiséget tartotta kívánatosnak, amiről a mai tanár- és diákmegmozdulások is eszünkbe juthatnak.

– A demokratizálódási remények azonban röpke néhány év után szertefoszlottak, s Kassákot is elhallgatatták. Írt még ezután a sajtónak?

– Az ellentmondásos demokratizálódási folyamatot az 1947-es országgyűlési választáson teljhatalmat szerzett kommunista párt már korábban zátonyra futtatta. Az már csak a zsákutcás magyar történelem része, hogy most, csaknem hét évtizeddel később, úgy tűnik, az ellentétes oldalról fenyegeti veszély a demokráciát. Kassák a Rákosi-diktatúra alatt belső száműzetésbe kényszerült, s a Kádár-korban is mellőzött maradt. Igaz, akkor ismét megjelenhettek – ha nem is a maguk teljességében – régi és új versei, regényei. A rezsim kultúrpolitikájának tűrt kategó­riájába került íróként és képzőművészként egyaránt. A rendszer konszolidálódásának jeleként 1965-ben, halála előtt két évvel Kossuth-díjat adtak neki. Publicisztikát nem írt többé. A minőségi újságíráshoz hiányoztak azok a politikai-társadalmi feltételek, mindenekelőtt a hatékony közéleti szereplés lehetőségei, amelyek Kassák életében utoljára 1945-ben voltak ­adottak.