A kelet-európai kommunista pártvezérek igen sűrűn találkozgattak egymással. Kivéve ezt a kettőt, aki ezen a képen az olvasó felé halad egy kiúttalannak tűnő nagyváradi folyosón 1977. június 16-án, Nagy Imre kivégzésének 19. évfordulóján. 12 év van még hátra mindkettőjük életéből és pártállamából. Ceausescut kivégzik, Kádár magától hal meg Nagy Imre rehabilitálásának napján.

Az előző napon a két úr még Debrecenben tárgyalt. A tanácskozások két napját szépen megosztották a két ország között. Ceausescu majd negyedszázados uralkodása alatt ez a néhány debreceni óra volt az egyetlen hivatalos látogatása Magyarországon. Budapesten csak nem hivatalosan, „barátilag” járt egyszer 1967-ben. Nem csoda, hogy Debrecen népe odavolt a megtiszteltetéstől. „A rekkenő hőségben is több ezren gyűltek össze Debrecen központjában, hogy láthassák és üdvözöljék a magyar-román csúcstalálkozó résztvevőit... Viharos taps köszöntötte Kádár Jánost... miként percekkel előtte szívélyesen köszöntötték hazánk és a város vendégét, Nicolae Ceausescut” – írta a Magyar Nemzet (Avar János: Szívélyes légkör a tanácskozáson, 1977. június 15.)

Ceausescu, a „Kárpátok Géniusza” éppen uralkodásának felezőpontján áll. Tizenkét évvel azelőtt választották meg a Román Kommunista Párt főtitkárának, s ezen idő alatt, Debrecen-Nagyvárad előtt egyetlen hivatalos találkozót bonyolított le Kádárral: 1972-ben, Bukarestben.

Ceausescu markáns függetlenségi, különutas politikát folytatott 1968 óta, amikor százezres nagygyűlésen ítélte el a Szovjetunió és csatlósai prágai bevonulását, és gyakorlatilag beszüntette Románia részvételét a Varsói Szerződés katonai szervezetében.

A hetvenes évek második felében azonban úgy tűnt, hogy változóban van Románia és a szovjet blokk viszonya. A szovjet pártfőtitkár, Brezsnyev 1976 őszi bukaresti látogatása után Ceausescu sorban tanácskozott a csatlós országok pártvezetőivel. A Kádárral való, nagyon régen esedékes találkozót sem lehetett tovább halogatni. Csak az volt a kérdés, hogyan lehetne ezt a találkozót sikeresnek álcázni. Ceausescu a nyomort, az áruhiányt és a terrort konzerváló ósztálinista politikát folytatott, és persze 1968 után Moszkva lelkes támogatására sem számíthatott. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írta pár évvel később a Beszélőben: egyetlen eszköze volt „az ország féken tartására, de az hatalmas. A nacionalizmus.”

A hivatalos propaganda által folyamatosan gerjesztett nacionalista indulatok céltáblái természetesen a nagy román nemzet egységét megbontó kisebbségek, mindenekelőtt a magyarok voltak. A romániai magyarság egyre kegyetlenebb asszimilációs nyomás alatt élt, iskolarendszerét, kulturális intézményeit, egyházait, sajtóját, értelmiségét folyamatosan ostromolták, morzsolták, egzisztenciális lehetőségeit durván korlátozták, településeit, amennyire lehetett, elrománosították. Mindez egyre nagyobb aggodalmat keltett Magyarországon, leginkább az értelmiségi elit éppen azon köreiben, amelyekre Kádár (ekkor már amúgy is kifulladóban lévő) megbékélési politikája épített.

Kádárnak fel kellett mutatnia valamilyen eredményt a magyar kisebbséggel kapcsolatban, a román diktátor viszont nem mutatkozhatott engedékenynek. Ceausescu elfogadta azt a formulát, hogy a kisebbségek a híd szerepét töltik be a baráti népek között (ez nem került semmibe), beleegyezett a könnyebb határátlépést jelentő kishatármenti forgalom sávjának kiszélesítésébe (úgy azért, hogy jelentős városok ne kerüljenek bele), és végül megállapodtak egy kolozsvári magyar és egy debreceni román konzulátus felállításában.

Kádár kudarcot vallott. Egy év sem telt el a találkozó után, s olyan nyílt színi vita tört ki Magyarország és Románia között, amelyre addig nem volt példa a szovjet blokkon belül. A hivatalos román sajtóban hevesen gyalázták Magyarországot, nálunk viszont egy időre lényegében letiltották a kisebbségi magyarság témakörét. Kádár ekkor vesztette el legfontosabb „társutasát”, Illyés Gyulát, akinek a (vitát kiváltó esszét is tartalmazó) kötetét betiltották.

Amilyen sokáig tartott, amíg a kolozsvári konzulátust sok-sok huzavona után 1981-ben megnyithatták, olyan gyorsan záratta be hét évvel később Ceausescu a lerombolásra ítélt erdélyi magyar települések védelmében szervezett hatalmas budapesti tüntetés után.

Ekkor, több mint egy évtizednyi szünet után kezdeményezte a magyar fél az újabb magyar-román csúcstalálkozót, amelyre Aradon került sor, 1988 nyárutóján. Aradra már nem Kádár, hanem utóda, Grósz Károly vezette a magyar pártküldöttséget. De neki sem volt több szerencséje Ceausescuval. Sőt.