Józan befektetőként jártam el

– Mi az?

– Megbújt ott egy olyan történet, amely sokkal érdekesebb volt, mint bármi más, amit a magyar irodalom környékéről addig megtudtam. Nemcsak a bulvár értelmében érdekes, hanem lényeges, paradigmatikus, meghatározó és eddig mégis elmondatlan. Elsősorban azon kellett elgondolkodnom, hogy miért ez a történet fog meg, és miért nem más. Először saját létezésemnek kellett utánagondolnom, hogy miért éppen most és miért éppen velem történik ez.

– Elképesztő munka bújik meg a regény hátterében, hiszen a témában doktori disszertációt is írt. Könnyen alakította át a kikutatott tényvilágot a regény világává?

– Nem, átkozott nehezen. Egy történeti anyagból, dokumentumtengerből kellett fikciót gyúrnom, amelynek a természete gyökeresen más,mint egy történeti dolgozat kiterjedése. Világos volt, hogy életrajzi regényt, regényes történetírást előállítani érdektelen lett volna. Igazi regényt akartam ebből, amilyet a téma kínál: némi nagyképűséggel a létezés egészére akartam rákérdezni ezen a történeten keresztül.

– Hogy képzelte el?

– Praktikusan ez azt jelentette, hogy úgy kell felépíteni Solimant, mint, hogy a legelemibb példát vegyük, ahogy Homérosz Odüsszeuszt. Ahogy Odüsszeuszt, Solimant is látjuk apaként, szeretőként, gyerekként, férjként, gazdaként, gyilkosként, gyengének és erősnek, rabnak és úrnak, barátnak és dísztárgynak, sőt holttestnek, múzeumi tárgynak is. Ívet kellett adni neki, hogy legyen miért tovább olvasnia az olvasónak, hogy ne az olvashatóságon akadjon el a viszonyunk. Pepecs mérnöki munka volt, amely a jelentés hálózatok szinapszisainak kialakításából, mondatok és bekezdések méricskéléséből, dramaturgiai tömegszámításból, statikából és egyebekből áll. Egy hidegen racionális és önkínzó munka.

– Török Sophie, Kazinczy felesége meséli nekünk a történetet. Miért ő, és nem Kazinczy vagy maga Soliman?

– Az epikai hitel (copyright Arany János) kedvéért kellett találnom egy olyan figurát, aki az egész történetet egyben láthatja. Sophie Kazinczy és Soliman történetét is végigkövethette, és ő volt abban a helyzetben, hogy mindent meg is tudhatott, amelynek az elmesélésére felesküdtem. Az nyilvánvaló volt, hogy Angelo szövegében, ha ő lenne az elbeszélője saját sorsának, nincs epikai sokrétűség, ráadásul onnan nem látunk rá Ferenc öregségére, szerelmére, küzdelmére a magyar ugaron, a kolerára és a parasztlázadásra és a magyar világra sem, és a barbárság, idegenség problematikája lebutul. Viszont ezen a kettős lencserendszeren át, a Sophie által nézett Kazinczyn keresztül Angelo is tapintható közelségbe kerül, mégis objektív messzeségben marad.

– És akkor még az olvasóról nem is beszéltünk.

– Valóban, hiszen mintegy ezzel ellentétesen az is célom volt, hogy az olvasót érzelmileg elkötelezetté tegyem, hogy az egész ügyet magáénak érezze. És erre egy női monológ retorikája sokkal alkalmasabbnak tűnt. Egy megtört nőnek hajlamosabb hinni az ember. A történet minden mozzanatához megkerestem hát Sophieban az érzelmi relációt, és azon igyekeztem, hogy az olvasó az ő értelmezésében, mintegy előrágva kapja meg a történetet, amelyet így már könnyebben tud megemészteni. Ráadásul az olvasó perspektívája magasabb, mint Sophie-é: jó esetben többet hámoz ki a történetből, mint az elbeszélő maga.

– Soliman annyira foglalkoztatta, hogy a regény mellett drámát, esszét is szentelt neki. Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az írói pályáját is meghatározó fő műve lenne?

– Remélem, nem az, inkább fontos mű. Sok mindent szeretnék még elmondani. Mindig tudtam, hogy regényt írok belőle, de kihasználtam egyéb lehetőségeimet is: PhD-t kellett írnom, hát ebből írtam, így ezzel az ürüggyel összegyűjthettem minden anyagot. Sose volt célom, hogy tudós legyek, és ezt a hordozórakétát már le is választottam a sorsomról. Aztán úgy esett, hogy kaptam egy drámaíró ösztöndíjat, hát próbára tettem a témát egy másik szempontból, a kitömési jelenet oldaláról, aminek aztán megint a regényben láttam hasznát. Egyszerű, józan befektetőként jártam el, maximalizálni igyekeztem a lehetséges hasznot.

– Bár történelmi regény, mégsem tűnik parabolának, nem kibeszél a mai olvasónak, hanem egyszerűen neki szól. Nyelvileg is és a felvetett problémák tekintetében is. Tudatosan kerülte az archaizálást?

– Kísérletképpen megírtam néhány archaizáló bekezdést, de röhögnöm kellett rajta. Nem akartam az olvasót eltávolítani a tárgytól, hiszen valóban abban hiszek, hogy ez rólunk szól, a mi testünkről, azokról, akik bennünket akarnak a sarkuk alatt tudni, minket, nőket, feketéket, parasztokat és írókat. A testről szól, amely mindig a jelenben létezik, és arról az igyekezetről, hogy hogyan lehetne a gonoszokat megfosztani hatalmuk eszközeitől. Ehhez meg nem kell archaizálni.

– Ma már sokan az év regényének mondják a Kitömött barbárt. Mit tud kezdeni egy író egy efféle mondattal? Edzett a sikerre?

– Arra edzettem, hogy meg tudjam írni, ezzel a magam babérját learattam. A többi nem rajtam múlik. Ráadásul kitűnő kollégák készültek el kitűnő regényeikkel az idén, és hogy mi volt az idei év regénye, azt majd megmondják ötven év múlva, hogy majd újabb ötven év múlva megint mást tekintsenek annak. Ennek a játéknak ez a sava-borsa.

– Ha úgy vesszük, a halhatatlanság is valamiképp preparálja, kitömi az írókat az utókor számára. Milyen panoptikumban szeretne állni, már ha egyáltalán kíván magának efféléket?

– Abba az örökké változó panoptikumba kerülünk, felteszem, mindannyian, amely az utódaink emlékezetében képződik. A verseny nyilván azért folyik, hogy ki mekkora szeletet tud kihasítani magának ebből. De mindig kiderül, hogy az idő eltolja a szempontrendszerek beállításait, ma Kazinczyból nekem az a lényeges, ami közte és Angelo Soliman között történt, nem pedig a fordításai. Az Angelo-történetet ő maga jelentéktelennek látta, bizarr epizódnak. Ma – legalábbis nekem – ez a létezése sarokpontja. Ami akkor elmondásra alkalmatlannak tűnt, abból ma az látszott az elmondásra legérdemesebbnek. És ezzel magam is a preparátorok közé állok.