Adott a sztori: az austini bluegrass-együttes rút kiskacsája világhírű bluesénekesnő lesz, de nem bírja a sikert feldolgozni, és megöli a drog. Meg csupa leglegleg: minden idők, összetéveszthetetlen, emblematikus, satöbbi. Hogy lehet ebből filmet csinálni anélkül, hogy katasztrófaturizmus váljék belőle? Elmesélhető-e egy lefelé tartó spirál – vagy csak a kiindulópont és a vég a fontos? Amy J. Berg Joplin-dokumentumfilmje után úgy tűnik: kellő érzékenységgel nem kivitelezhetetlen feladat.
Ez egy csinos lány – áll Janis Joplin írásával egy ceruzarajz mellett, és ez a film, az egész élet legszomorúbb momentuma: a lány, akit az iskolai kórusból kirúgtak, mert nem követte a karnagy utasításait, akit a gimiben csúfoltak, az egyetemen a legrondább férfinak választottak. A lázadás és a modern nő archetípusa volt a rocktörténetben, és csak arra vágyott, hogy valaki szépnek lássa és szeresse. Berg filmje archív fotókból, videókból, jegyzetekből, a Cat Power énekesnő által felolvasott levelekből, eddig soha nem látott filmfelvételekből – és sokatmondó sóhajokból, csendekből áll. Nem ácsol piedesztált, nem rajzol tragikus hősnőt. Talán mert olyan érzékenységgel válogat, ahogyan csak olyasvalaki tud, aki – nőként – érzi és átérzi a történet valódi súlypontjait.
