Nincs tét, mondanám, még ha először is hallani itthon élőben hosszan, teljes koncert erejéig Jonas Kaufmannt. Nincs tét, kicsit már megmutatta a hangját az Operában, és főként: megmutatta magát, tenoristának szokatlanul jó megjelenésű. És csöndben világsztár is lett, ha valahol föllép, örömmel plakátozzák ki, nem azért, hogy fogyjanak a jegyek, csak a városképet javítandó, láthattuk tévében, Met-közvetítésekben, a három tenorból így lett egy tenor, egy, akibe nyugodtan lehetnek szerelmesek az opera iránt érdeklődő nők. Nincs tét, legfeljebb annyi, hogy most eldönthetjük, ő a legkisebb nagy tenor vagy a legnagyobb kis tenor, ez a pódiumot be nem rogyasztó személyiség mégis mennyire tölti ki azoknak is az estéjét, akik a zenét akarják hallani, és nem elégednek meg a jelenléttel.
Hanem ahhoz képest, hogy nincs tét, a műsor mégis meglepően mogorva, az egyetlen közismertnek és népszerűnek mondható darab az első negyedórában lemegy, és még ez is a Vándorlegény-dalok. Utána Britten és egy teljes félidő Richard Strauss, ha szerettek, ez az ára, kénytelenek vagytok egy kicsit növelni a műveltségeteket.
Hogy gyorsan ellőjem a poént: szeretjük, és ez igazán nem nagy ár, icurka-picurka ellenállás után az ember csak azt sajnálja, hogy nincs azok között, akik majd a koncert végén virágokat és borosüvegeket adnak föl neki, mert Kaufmann mindent megérdemel. Az ellenállás még a Mahler-dalciklus alatt birizgál, talán egy kicsit túl sok a falzett, nem mintha nem volna az is szép ezen a hangon, talán egy kicsit még él az emlékekben a legeslegnagyobb két vagy három dalénekes interpretációja, azok intenzitása, fájdalmassága. De mire a negyedik dal is elkezdődik, már nincs más lehetőség, mint örülni a mának, a pillanatnak. Jó ez, és nekünk van mondva.
