galéria megtekintése

Magyarul imádja a pesti nőket Jonas Kaufmann

0 komment


Fáy Miklós

Nincs tét, mondanám, még ha először is hallani itthon élőben hosszan, teljes koncert erejéig Jonas Kaufmannt. Nincs tét, kicsit már megmutatta a hangját az Operában, és főként: megmutatta magát, tenoristának szokatlanul jó megjelenésű. És csöndben világsztár is lett, ha valahol föllép, örömmel plakátozzák ki, nem azért, hogy fogyjanak a jegyek, csak a városképet javítandó, láthattuk tévében, Met-közvetítésekben, a három tenorból így lett egy tenor, egy, akibe nyugodtan lehetnek szerelmesek az opera iránt érdeklődő nők. Nincs tét, legfeljebb annyi, hogy most eldönthetjük, ő a legkisebb nagy tenor vagy a legnagyobb kis tenor, ez a pódiumot be nem rogyasztó személyiség mégis mennyire tölti ki azoknak is az estéjét, akik a zenét akarják hallani, és nem elégednek meg a jelenléttel.

Hanem ahhoz képest, hogy nincs tét, a műsor mégis meglepően mogorva, az egyetlen közismertnek és népszerűnek mondható darab az első negyedórában lemegy, és még ez is a Vándorlegény-dalok. Utána Britten és egy teljes félidő Richard Strauss, ha szerettek, ez az ára, kénytelenek vagytok egy kicsit növelni a műveltségeteket.

Hogy gyorsan ellőjem a poént: szeretjük, és ez igazán nem nagy ár, icurka-picurka ellenállás után az ember csak azt sajnálja, hogy nincs azok között, akik majd a koncert végén virágokat és borosüvegeket adnak föl neki, mert Kaufmann mindent megérdemel. Az ellenállás még a Mahler-dalciklus alatt birizgál, talán egy kicsit túl sok a falzett, nem mintha nem volna az is szép ezen a hangon, talán egy kicsit még él az emlékekben a legeslegnagyobb két vagy három dalénekes interpretációja, azok intenzitása, fájdalmassága. De mire a negyedik dal is elkezdődik, már nincs más lehetőség, mint örülni a mának, a pillanatnak. Jó ez, és nekünk van mondva.

 

Britten a második csomag, a Hét Michelangelo-szonett. Hiába írják ki a szöveget a kivetítőn, így is többé-kevésbé követhetetlen, talán csak az érződik, hogy Britten mind a hét verset egy-egy zenei ötletre ültette föl, ami meg is teremti a műveket, Kaufmann pedig jól kiereszti a hangját, most aztán nincs fejhangozás, most aztán észre lehet venni, hogy hiszen a zongora is nyitva van, nem a dalesteken szokott, szinte zárt állapotban. Voltaképpen ez is csoda: Kaufmann a nagy teremben is megteremti a dalesthez kívánt közelséget, a világ végén ülve is azt érzem, hogy személyes a mondandója, hogy nem enged el, nincsenek pihenők a dalok közül, amire nem kell odafigyelni.

Közben, mintegy mellékesen még kedves jelenség is, nekidől a zongorának, amelyet a gondatlan vagy tréfás kedvű technikai munkatársak elmulasztottak rögzíteni, arrébb gurul a hangszer, együtt nevetünk. Aztán nem nevetünk, mert a Richard Strauss-dalok szokatlan és szépséges felhőjátékként követik egymást. Van Helmuth Deutsch-nál jobb zongorista a világon, de jobb kísérő aligha, figyel, és elmosolyodik, amikor érzi ő is, hogy együtt élnek, egyforma szüneteket hagynak, érzik egymást. Mennek, visznek, emelnek, amíg el nem érjük a Mindenszentek című dal csöndességét, halk fájdalmát. Ennél messzebbre az este nem tudok menni, bár még hátravannak a ráadások is. Két Strauss, két Liszt, egy Ralph Benatzky melódia, amelynek a fő sora szinte ugyanaz, mint a korábbi Liszt-dalé. És, ha már operett, és ha már ott ül a nézőtéren Kálmán Yvonne, Tasziló dala a Marica grófnőből, amit mi úgy ismerünk, hogy Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket. Németül persze azt kell megmondani, hogy imádom a bécsi nőket, de Kaufmann a visszatérő refrént magyarul énekelte. Nyilván tudta, hogy a pesti nők meg őt imádják.

Jonas Kaufmann dalestje - Müpa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.