– Miként látja, miben hozott újat és jelentőset a folyóirat?
– A lap újat hozott már a puszta létével, azzal, hogy minden állampárti felügyelettől függetlenül jelent meg, bár, tegyem hozzá gyorsan, nem elsőként, mert a 2000 volt az első. Mindjárt a bemutatkozó számban napvilágot láttak olyan versek, amelyeket addig rejtegetni kellett, és egy részlet az 56 utáni megtorlás során kivégzett Angyal István emlékiratából. Októberben indultunk, és az októberi számokba még jó pár évig jutott új anyag a forradalomról, dokumentumok, naplók, elemzések. Új volt a kritikai rovat szelleme, nem ismert tabukat. És persze az irodalomban is igyekeztünk újak lenni azzal, hogy közlésre csak azt fogadtuk el, amit kiemelkedően jónak tartottunk. Irányzattól, nemzedéktől, pártállástól függetlenül. Afféle válogatott csapat akartunk lenni, de nemcsak a beérkezettekből, hanem a felfedezésre érdemesekből is.
– És a fiatalok?
– A fiatal költőknek nemcsak én írogattam leveleket, felkértünk számos jelentős idősebbet, hogy Rilke nyomán fogalmazzák meg, mit jó egy induló költőnek szem előtt tartania. Ugyanakkor tömérdek kitűnő munka született a pályázatainkra: novellák, versfordítások, bírálatok. Jelent meg a Holmiban, magyarul először – ez nagyrészt Ludassy Mária érdeme – sok olyan klasszikus esszé a filozófia- és eszmetörténetből, mint például Macaulay nagyszerű írása a zsidók állampolgári jogfosztottságáról és még sok minden, főleg franciák. És rengeteg irodalmi dokumentum, naplók, levelek, például amiket Szerb Antal írt Szentkuthy Miklósnak és franciául román barátjának, Dionis Pippidinek.
– Mi változott meg jelentősen az elmúlt negyedszázadban az irodalomban és az irodalmi életben, ami végül is a megszűnéshez vezetett?
– A Holmi megszűnéséhez – legalábbis közvetlenül – nem külső körülmények vezettek. Mi döntöttünk úgy, hogy befejezzük. De az igaz, hogy a lapcsinálás ma nehezebb, mint huszonöt éve. Ennek részünkről élettani okai is vannak, de egy ilyen nagy, lomha hajót, mint a Holmi, hogy ellopjam Parti Nagy Lajos metaforáját gyönyörű októberi köszöntőjéből, amúgy is bajosabb navigálni a sokkal fürgébb internet korában. És még valami: azt mondtam az előbb, hogy nem akartunk sem egy irányzat, sem egy korosztály lapja lenni. De azt, öregedve, mégis tapasztalnunk kell, hogy a nálunk sokkal fiatalabbak egy – talán nagyobb – részével már nehezebben pendülünk egy húron, mint azokkal, akikre indulásunkkor számíthattunk.
– Hosszú ideig a magyar irodalomnak két élete volt: egy a folyóiratokban, és egy a könyvekben. A folyóiratokbeli megjelenés volt az igazi belépő az irodalomba, ami rangot adott. Ma ez eltűnni látszik?
– Nem tudom. Talán csak a regényeknél van így. Azelőtt a nagy regények is többnyire folytatásokban jelentek meg először, ma inkább csak egy-egy részlet, különböző lapokban. De aki verset ír vagy novellát, az – internet ide vagy oda – ma is szeretné minél előbb nyomtatásban látni. És az utóbbi negyedszázadban sok induló szerző akkor érezte úgy, hogy megérkezett, amikor olvashatta magát a Holmiban.
– Sokáig úgy lehetett hallani, mégis megmenekül a Holmi. Miért nem sikerült?
– Messziről kell kezdenem. A Holmi sikerének fő záloga a főszerkesztő személye volt. Réz Pál mindenkit ismert az irodalmi életben, tekintélye volt, szerették, joggal remélhettük, hogy hozzá dőlni fognak a jobbnál jobb kéziratok. A lelkünk mélyén, azt hiszem, mind úgy gondoltuk, hogy a Holmi utolsó számát az ő emlékének szenteljük majd. Nem számoltunk vele, hogy egyszer csak bejelenti: megöregedett, elfáradt, alig lát: visszavonul. Fontolóra kellett vennünk, hogy a Holmi talán nem csak a mienk. Talán túlnőtt rajtunk, és akkor is nagy szükség volna rá, kivált manapság, ha már mások tartják a kezükben. Csakhogy azzal is számot kellett vetnünk, hogy ezekről a kezekről elfelejtettünk időben gondoskodni. Amikor elvesztettük Fodor Gézát, a fájdalom nem hagyott helyet a gondolatnak, hogy a pozícióját be kellene tölteni, mégpedig egy, vagy inkább két, fiatallal, aki majd vihetné tovább a lapot.
– De nem csak az utánpótlás volt a legfőbb gond?
– Az anyagi helyzetünk se volt alkalmas, a szerkesztők alig, időnként egyáltalán nem kaptak fizetést. Úgy döntöttünk, az év végéig kitartunk a helyünkön, továbbra is a Jászai Mari téren. Réz úr jobbára csak a hangunkról ismer meg, de azért jelen van. Aztán mégiscsak megkerestünk néhány olyan tekintélyes irodalmárt, akit el tudtunk képzelni januártól Holmi-főszerkesztőnek, de ők nem tudták vállalni. Való igaz: annak idején az is kellett a Holmi indulásához, hogy Réz Pál éppen nyugdíjba menjen, és minden idejét, erejét a lapszerkesztésnek szentelhesse. De még nem adtuk fel: felkértünk fiatalabbakat, költőt, kritikusokat, és egy darabig úgy látszott, össze is áll egy négyfős csapat, de ők csak akkor kezdtek összeismerkedni egymással, és ennek során kiderült, hogy ketten-ketten nagyon másféle lapot képzelnek el a Holmi új folyamaként, így végül is visszaadták a mandátumot.
– Melyik megjelenésre vagy eseményre a legbüszkébb?
– Hadd idézzek valamit az októberi számból. Ebben a 25. születésnapunk alkalmából a legfontosabb halott szerzőinkről és munkatársainkról emlékezünk meg. Keresztesi József ezzel kezdi Baka Istvánról szóló írását: „1990 februárjában a Holmi lapélen közölte Baka István egyik legnagyobb versét, a Farkasok óráját, ugyanebben a lapszámban a szépirodalmi anyagot pedig egy Petri György-klasszikus, a Hogy elérjek a napsütötte sávig zárta. Húszéves voltam, és úgy emlékszem, hogy valami ilyesmit jelentettek számomra a rendszerváltás évei: hogy a dolgok összeállnak, mintegy önmaguktól a helyükre kerülnek, például kinyitok egy folyóiratot, és nagyobbnál nagyobb versek pattannak elő belőle." Vagy ott van mindjárt az első számban Rakovszky Zsuzsa nagy verse, a Decline and Fall. Sok mindent mondanék még szívesen, és persze nem csak a versrovatból, de ha csak egyet lehet, akkor én is ezt az 1990. februári számot mondom.
– Ha most indulna Holmi-ambícióival egy folyóirat, mit tanácsolna a szerkesztőség tagjainak?
Legyenek messzebbre látók, mint mi voltunk, ha huszonötnél több évig akarnak működtetni egy lapot. És találjanak hozzá egy irodalomkedvelő milliárdost. De azért végül is szép kor a huszonöt, egy lapnak. Az írókat ez nem vigasztalja, de az olvasóknak érdemes böngészni a régi számokat. Meg fognak lepődni, én legalábbis mindig meglepődöm, hogy mi minden található bennük.
