„Nem ezért a Fideszért verettem össze magam 2006-ban”

APÁTI BENCE: Fura, nekem pont Keveházi hozta meg a kedvem a tánchoz. Empatikus ember, volt balettmesterem, igazgatóm, pótapám, harcostársam, ellenfelem. Olyan ösztönös tehetség, amilyen én nem vagyok, és aki nem viselte jól, hogy igazgatóként irodában kell ülnie.

HITKA VIKTÓRIA: Nagyon szerettem, de egyszer csak fogalmam sem volt, mit keresek ott. A tánc viszont lassan visszajött jógák és papírtáncok formájában.

MAGAZIN: Mi az a papírtánc?

HITKA VIKTÓRIA:

Ráilleszted az ujjaidra a vékony színes papírokat, és ha megmozgatod, elkezd pörögni a mikromilliméteres felületen, ahol találkozik a bőrrel. Úgy kell mozognod az egész testeddel, hogy a papír folyamatosan pörögjön, de ne essen le. Órákig tudom csinálni.

APÁTI BENCE: Olyan,mint a balett. Rá kell hangolódnod a partneredre. Fantasztikus lehet.

HITKA VIKTÓRIA: Egy dobozzal a vendégem vagy... Ugyanaz a koncentráció, mint amikor festek.

MAGAZIN: Izgalmas volna, ha önben meg egy elveszett képzőművész lakozna.

APÁTI BENCE: A rajztanárok szerettek. Képregényeket rajzoltam kiskoromban, meg olvastam is.

A hősök univerzális részei voltak a gyerekkoromnak, különösen a Pókember. Az a liberális minimum, ami belém csepegett, úgy gondolom, innen származik.

Szóval ezen keresztül szerettem meg a rajzolást, de nem voltam igazán tehetséges. Székely Kriszta rendező mondta, van neki egy „szarsípja”. Besípol, ha valami nem megy. Én is így vagyok vele. Viszonylag jól énekelek, szavalok, rajzolok. De nem eléggé jól.

MAGAZIN: Az írásjelzője milyen?

APÁTI BENCE: Az nem sípol annyira. Gyerekkorom óta írok, de az a baj, hogy most jól vagyok, és ilyenkor nem jön az ihlet.

HITKA VIKTÓRIA: Én most már akkor is tudok dolgozni, ha kiváló az állapotom. A tányérszövegeim közül vannak olyanok is, amelyek egy életszakaszom naplóját jelentik. Akkor készült, amikor elváltam.

A porcelán alapvető anyag az életemben, a tányér meg mindenkiében. Nem mindegy, kivel és mit eszel, milyen helyzetben.

Azon kaptam magam, elkezdtem tányérokra írni, miket mondok ki, és miket mondanak nekem, többségük most is kapható, a „De hát alig ettél valamit” vagy a „Mer’ a hülyeség az megy”. Az összeset az ARTPlaccon fogom először júliusban bemutatni.

MAGAZIN: Mindkettőjükön hangsúlyos a tetoválás...

HITKA VIKTÓRIA: Gyerekkorom kedvence egy gyűjteményes mesekönyv, amiben nem voltak képek, csak rézkarcok, ez az egyik.

APÁTI BENCE:

Most ambivalens a tetováláshoz való viszony az Operaházban.

Ókovács Szilveszter felismerte, hogy jó, ha egy színháznak vannak arcai. Érdekesség lettem mint tetovált balett-táncos, aki ráadásul bokszolgat is. Az idén a minősítéssel járó orvosi vizsgálatkor leltárba vették a tetoválásaimat, és megfenyegettek, ha még egyet magamra rakatok, kirúgnak.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

MAGAZIN: Viki mesekönyveket is illusztrál. Ön milyen könyvekből olvas a fiainak?

APÁTI BENCE: Mindenfélét a magyar népmeséktől a Ruminiig. Az Anna, Peti, Gergőt is imádták a gyerekek, nekem nehezebb volt. Nem akarom most ezt a témát idehozni, de nemrég kaptam egy könyvet Attila királyról és Csaba királyfiról, nagyon szerették a gyerekek.

HITKA VIKTÓRIA: Érdekes, hogy úgy kezdted: nem akarom ezt idehozni… Milla lányom egy hete kérdezte, mi ez a legenda. Felháborító ez a politikai elcsúszás. Vissza kell rabolni a politikától. Minden gyereknek ismernie kellene. Gondolkoztam, mi történik akkor, ha én csinálok csodaszarvaskönyvet.

MAGAZIN: Mint kicsoda?

HITKA VIKTÓRIA: Mint akiről tudni lehet, másfajta kultúrkör érdekel. Ha felmegyek a Fidesz-székházra EU-zászlót akasztani, elmegyek tüntetni, a nagyon hülye sztereotípiák miatt nem feltételezik rólam ezt a témát.

MAGAZIN: Mindketten politizálnak a Facebookon, mindketten másik oldalról. Sok a vita?

HITKA VIKTÓRIA: Főleg az apámmal. Próbálom őt érteni, ő meg nem annyira engem. Mikor azzal szembesült, hogy télen molinókat helyeztem el közintézményekre,

kaptam tőle meleg túrabakancsot: nem tudja megakadályozni, hogy kimenjek, legalább ne fázzak meg.

Aztán az egyik FB-posztja után vissza kell fognom magam. „Másik lövészárokban ülünk” – mondta. Erre én: „Apa, miért ülnénk lövészárokban? Te csak mást gondolsz, mint én.” Ha a Facebookon vitatkozni kellett volna, a harmadik kommentnél felhívtam telefonon az ismerősöm, barátom. Eldöntöttem, nem állok bele a kommentháborúba.

APÁTI BENCE: Sok a vita, tényleg. Sokféle barátom van, néha eldurran az agyam. Legutóbb a migrációval kapcsolatban volt vitám, s lenáciztak, nőgyűlölőztek. Mindkét dolog meglehetősen távol áll tőlem. Novák Péterrel próbáljuk a West Side Storyt a Duna Tévé nem használt épületében, lehetetlen körülmények között. Azt a jelenetet vettük épp, mikor bejön a rendőrfőnök: „Szemét bevándorló, takarodjatok haza!” – mondta. Kimentem cigizni, és a portás nézte az M1-et, a híradóban bejelentették: felépítik a kerítést. Mondtam Nováknak: – Ez libabőrös, a történelemben vagyunk.

Péter mást gondol a világról, de csomó mindenben egyetértünk. Vitatkozni, beszélgetni lehet, az a legrosszabb, ha nem beszélünk.

Nincsenek érvek, csak szekértáborok. Klasszul meg lehet beszélni bármelyik liberális ismerőssel akár a migráció kérdését is, ha leülünk. De leírva azonnal nekiugranak.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

HITKA VIKTÓRIA: A komment próbálja az élő beszédet imitálni, de ez csak nagyobb távolságot szül. A címkéket amúgy is el kéne távolítani magunkról is, és másokról is.

APÁTI BENCE:

Sosem voltam gerinctelen, agymosott fideszes, és abban is reménykedem, ha „én” mondom, talán meg is hallgatják. Nem tetszik a Habony–Lázár–Rogán-féle tengely,

és az sem, hogy ma feltétlen lojalitással és szervilizmussal lehet pozíciót, befolyást szerezni, nem old school polgári értékek képviseletével. Nem tetszik a Fidesz, amiben nokiásdobozok vannak. Nem ezért a Fideszért verettem össze magam 2006-ban.

HITKA VIKTÓRIA: Nem Gyurcsányról és Orbánról kéne beszélni, hanem, hogy te és én milyen országban szeretnénk élni. Ha együtt meg tudjuk csinálni, az lenne jó hely.