Ami egyébként finoman szólva sem volt elhanyagolható. Ennek fényében – és a sport legitimációs szerepének ismeretében – különösen érdekes, hogy a futball nincs a tudományos érdeklődés középpontjában idehaza.
Azt nem tehettem meg, hogy nem írok neveket, hiszen nincsenek történetek szereplők nélkül
„Kétségtelen, hogy kevésbé van fókuszban, mint például az angolszász területeken. Még akkor is így van, ha Hadas Miklós vagy Szegedi Péter fölöttébb sokat foglalkozik a témával” – mondja Takács, s felsorolását – saját hatáskörben – kiegészíthetjük az ő nevével.
 |
Takács Tibor
Fotó: Földi Imre |
Elvégre részletgazdag munkája újabb adalékokkal szolgál a sport diktatúrában játszott szerepének és az egész rendszernek a megértéséhez. Hiszen azt amúgy is nehéz lenne értelmezni a testkultúrát érintő kitekintés nélkül. „Aligha lehet úgy írni az ötvenes évekről, hogy a szövegben ne szerepeljen Puskás Ferenc vagy az Aranycsapat” – mondja erre Takács.
A Rákosi- és a Kádár-rendszerről pedig úgy, hogy az ügynökökről nem esik szó. Ugyanakkor a szakember hangsúlyozza: nem a beszervezettekről akart írni, hanem az állambiztonság működéséről. Ennek ellenére feltűnnek futballisták is a műben. Fatér Károlyról, Kereki Zoltánról is esik szó, s a nemrégiben elhunyt Novák Dezső története is gazdagodik. Meg is kérdeztük Takácsot, nem tart-e attól, hogy a nevek eltakarják majd a lényeget.
– A szerző sohasem írhatja elő, hogyan olvassák a könyvét. Természetes, hogy vannak, akiket elsősorban az ügynökök érdekelnek. Azt pedig nem tehettem meg, hogy nem írok neveket, hiszen nincsenek történetek szereplők nélkül – válaszolta a kutató, aki egyébként meghökkentő részletekre figyelt fel munkája közben. Például arra a fordulatra, amelyben a labdarúgást nemzeti sportként határozták meg. Márpedig a nemzet finoman szólva sem volt akkoriban politikailag korrekt kitétel.
– Szembeszökő mondat volt, mert az állambiztonságnál kiemelten ügyeltek arra, hogy a rendszer nyelvét használják. Ilyen kilengésekre ritkán volt példa. De talán ez is jellemzi a labdarúgás különleges helyzetét – magyarázza. Az kétségtelen: meghökkentő a speciális érdeklődés. Jellemző, hogy voltak ügynökök, akik kvázi átigazolási pletykákról jelentettek. Ráadásul – mint Takács megemlíti – az operatív tisztek több esetben is hasznosnak ítélték a vonatkozó információkat.
|
| Nem felelősöket vagy bűnösöket keres - Földi Imre / Fotó |
Talán azért, mert szurkolók is dolgoztak az állambiztonságnál, noha aligha a futballrajongás volt az oka annak, hogy nem avatkoztak be sok zűrös ügybe: a labdarúgók egyszerűen több mindent tehettek meg, mint mások.
Pedig az illetékesek tudtak a csempészésekről, a valutabizniszekről vagy éppen a Mészöly Kálmán és Farkas János fémjelezte Vasas 36 ezer forintos bundájáról. Takács emlékeztet arra, hogy a futballisták is tisztában voltak a helyzettel, Puskás például többször is elmondta: ő és társai sokat köszönhetnek Farkas Mihály honvédelmi miniszternek.
Arra a felvetésre, hogy a politikai vezetés miért volt ilyen megengedő a sportág szereplőivel, Takács így felelt: – Az állambiztonság nagyon érzékeny volt a labdarúgásra. Lényegében mindent, akár egy csapatzászló-vásárlást is politikai megnyilvánulásként értékelt. Ez annyiban érthető, hogy a stadionokban hétről hétre több tízezres szervezetlen tömeg jelent meg. Erre más területen nem volt példa. A szurkolók felvonulása nem csupán közrendvédelmi, hanem politikai kérdés is volt. Arról nem szólva, hogy nem csupán az állambiztonság, de alighanem a drukkerek is politikai akcióként tekintettek arra, ha például a magyar–szovjet meccsen az ellenfelet szidalmazták.
A kötetben feltűnik még megannyi dilemma, ügy, jelentés, ám Takács az információsokaság birtokában sem ítélkezni akar: – Nem szeretnék kriminalizálni. Nem felelősöket vagy bűnösöket keresek. Nem akarok moralizálni, mert az ügynök felmentése vagy kiátkozása semmivel sem visz közelebb a megértéshez, csak egydimenzióssá teszi a kérdést. Márpedig ennél sokkal bonyolultabb, árnyaltabb a kép, amelyet meg kell értenünk.
Főként azért, hogy többé ne legyen ilyen szoros az emberfogás.
