Immendorff közelmúltban nyílt budapesti kiállításán, a Szépművészetiben is látható például a DDRRR festő – BRRRD festő című képpár, melynek egyik képén Penck festi a rendszer őrtornyát az eljegesedett, képzeletbeli „Deutschland kávéház” keleti oldalán, a másikon maga Immendorff pingálja a hóval borított kávéházi asztalok között a vértől csöpögő, szárnyán Volkswagen kisautót tartó germán sast.
Ugyanezt a témát feszegeti Sorskérdés című munkája: a hitleri német álomra rádőlő régi Brandenburgi kapu helyén felépülő új kapuzat. Egyik lábán az NDK címerére, másikon az NSZK-ra utaló jelképekkel, tetején pedig egy hatalmas jégtáblán talán a képzeletbeli Café Deutshland asztalaival, melyeken egy döglött sas hever, s egy festő kalimpál fölöttük az ecsetjeivel, mint valami extázisban lévő dobos. Ha jól olvassuk.
|
Maga Immensdorf pingál. Az utolsó időkben már számítógépen szerkesztette a látványt
M. Schmidt János / Népszabadság |
Ez az extázisban lévő festő-dobos kissé visszautal a kiállítás címére is: Éljen a festészet! Immendorff nem nagyon találta a helyét a hatvanas évek konceptuális és akcióművészetében. Képi mondanivalókra vágyott. Ennek ellenére düsseldorfi akadémista éveiben a konceptművészet atyjának, Joseph Beuysnak a tanítványa volt. Ez festővé érésében talán csak annyiban segítette, hogy felszabadította látásmódját, mert Beuys egyébként nem kedvelte a festészetet.
A hetvenes években, az úgynevezett új festészet felvirágzásával jött el Immendorff ideje. Ekkor tűnt fel képregényjelenetekre emlékeztető szöveges politikai tablóival. Kezdetben tüzes baloldali volt, nézetei miatt rúgták ki a képzőművészeti egyetemről. Egy középiskolában helyezkedett el rajztanárként, s a hetvenes évek elején kritikus művészi hozzáállásra buzdító festménykiáltványaival jelentkezett.
Ezeket fedezte fel aztán Michael Werner műkereskedő, aki friss szemléletű műveket és alkotókat keresett a galériájába, s Immendorff-fal együtt új német festők egész sorát tette világhírűvé, köztük Markus Lüpertzet, Eugen Schönebecket, Georg Baselitzet. A budapesti kiállításon bemutatott közel hatvan Immendorff-mű a 2007-ben elhunyt mester minden korszakát reprezentálja.
Láthatunk a hatvanas évekbeli, korai korszakát meghatározó babaképekből, melyekkel az akadémia merevsége ellen lázadt, láthatunk néhány darabot a képes kiáltványaiból, majd a Café Deutschland-sorozatból, sőt ekkoriban készült totemszerű szobraiból is. Ahogy azokból a rendszerváltás utáni műveiből, „barátságképeiből”, amelyekkel nagy elődökhöz, például Marcel Duchamphoz vagy Bertolt Brechthez fűződő művészi kötődéséről beszél.
|
A hetvenes évek. Képregényjelenetekre emlékeztető szöveges politikai tablók
M. Schmidt János / Népszabadság |
A Café Deutschland-sorozatot sokan a német identitás manifesztumának tartják. Nem véletlen, hogy 1990-ben Weizsäcker német elnök ennek egyik példánya előtt jelentette be a két Németország újraegyesítését. És persze megjelennek a pesti kiállításon az utolsó korszak régi metszetalakokhoz visszanyúló víziói is, amikor Immendorff már izomsorvadással járó halálos betegséggel küzdött. Jobb kezére lebénult, de hetek alatt megtanult bal kézzel rajzolni. Bár végül már ez sem segített. Az utolsó időkben számítógépen szerkesztette a látványt, és a munkatársai festették meg helyette.
A kiállítás megtekinthető 2015. február 15-ig.
Új szenzualizmus
Immendorff magyar festő kortársai közül többen is hasonló művészi utat jártak be a nyolcvanas évek elején, amikor az úgynevezett új szenzualizmus idején újból érdekes és fontos műfajjá vált a festészet. A Ludwig Múzeumban nemrég zárt Tolvaly Ernő-kiállításon is egy ilyen magyar kortárs nagyon hasonló küzdelmét láthattuk az általa igazán vágyott festészetért.
