|
Hőst keresünk, hőst találunk, sőt tovább is adjuk a hősséget. János vitéz szerepében Mátray László
Kallos Bea / MTI |
Tényleg nincs mit vitatkozni rajta, fél fejjel magasabb a legmagasabbnál is, erős, egészséges, szőke, nagydarab legény, földig ér a lába. Ahogy körbefordul a szűrrel nyakában, a szűr palásttá változik, a mozdulat fölidézi még az operettet is, tényleg ő a pásztorok királya.
Hőst keresünk, hőst találunk a két felvonásban, sőt tovább is adjuk a hősséget egy másik nemzedéknek, igazi, szép, szívfájdító jelenetek gazdagítják Vidnyánszky Attila rendezését.
Kukorica Jánosból huszár lesz, majd ahogy kezdi elveszítgetni az uniformisát, úgy öltözik be egy pulya huszárnak, míg el nem jutunk az óriások földjére, ahol már hirtelen János vitéz lesz az óriás, ő viszi át a gyereket a vízen, mint valami Szent Kristóf, ebből a reményből élünk mindannyian, középgenerációsok: ha már nekünk nem sikerült, nekik hátha.
Közben azért történik egy és más, időnként nagyon diákszínházi az ötletek sora, eszik a pattogatott kukoricát, amivel nincs is baj, azok stílusában beszélnek, akiket meg akarnak szólítani, csak lassú tőle az előadás, már régóta megy a darab, de még nagyon az elején vagyunk, mindent elismételnek, elzenélnek, eltáncolnak.
A diákszínpad mellett a rajzfilm világa él, a bárányfelhőkké váló juhok, a szűrös rablók, aztán a második részben a csata vagy a modern nagyvárost formázó sötétség országa. Vannak kézenfekvő, de mégis szépen kivitelezett ötletek, a kerékpáros lovasság, amit első és legerősebb emlékként valószínűleg minden néző hazavisz magával, mosolyogva. Ha van miért jajongani, az az egész előadás hígsága, hogy jó volna valami szűrőt odatenni, amelyen fönnmaradnak a jó ötletek és az ezekhez fogható markáns pillanatok, a többit pedig feledhetnénk.
Azért volna fontos, mert annyira szép a darab vége. Tündérország, ott van a világnak vége, a tenger azon túl tűnik semmiségbe, ez már nemcsak a világnak, de az előadásnak is a vége. Most nem halljuk, csak a rajzfilmet látjuk, és hozzá Törőcsik Mari hangját hallgatjuk. Távol álljon tőlem minden elvakult Törőcsik Mari-rajongás, de ehhez fogható tényleg nincs se itt, se Tündérországban. Ez a végtelen egyszerűség, ahogy csak mondja, mondja a sorokat, semmit nem akar eljátszani, kifejezni, hagyja Petőfit élni, és közben mégis ott mozog a hangjában az a végtelen szomorúság.
Tündérország, aha. Látta Iluskává válni a virágot. Aha. Elhiszem, mert nagyon el akarom hinni. De közben János vitézként lógatom a fejem, hogy majd rálépek.
Szóval, visszatérve a racionalista talajra, akkor azt gondoltam, hogy ha csak összegyűlik egy nézőtérnyi ember, és meghallgatja Törőcsik Marival a lemezt, valószínűleg beljebb volnánk.
