Nemigen lehet az ilyesmivel viccelni – vagy éppen csak viccelni lehet vele; középút, az nincsen. Hogy nagy bátran belemegyünk a legdurvább kérdésekbe – van-e ilyenkor helye-esélye a szabad akaratnak, az önmagunk sorsa feletti rendelkezésnek, avagy fussunk versenyt az élet meghosszabbításáért –, aztán táncikálunk és énekelünk egy kicsit, hogy mégse eresszük olyan nagyon búnak a fejünket, ez bizony nem megy. Vagy-vagy.
Anat Gov izraeli drámaíró ezt a darabját a saját életéből írta, majd alig néhány nappal a bemutató után meghalt rákban – ez a kártya mindent visz, vitának helye nincs. De kritikának van. Mert itt ez a négy asszony, akik a kemoterápiás kezelésen találkoznak a kórházban – hárman már összeszoktak, egymással és a betegséggel is, megvannak a saját kis rituáléik, együtt bálványozzák a tréfás kedvű parókakészítőt, amikor betoppan közéjük a negyedik, az ismert díva, aki nincs és nem is akar otthon lenni ebben a világban. Valahányszor valami igazán mély és valóban drámai helyzet alakul köztük, az előadást azonnal megszakítja a fényjáték, a tánc és az ének; először békésen kivárjuk a végét, aztán inkább azt szeretnénk, ha nem is lenne.
Vigyék el a színészek a hátukon, más megoldás nincsen; Gergye Krisztián rendezésében tényleg elolvad az amúgyis vékonyka darab, hiszen ő a koreográfiában erős. Vinnék is, mármint a színészek; Margittai Ági például hozza, amit mindig tud, a vagány, cserfes-kotnyeles, öniróniával teli öregasszonyt, akinek még mindig jól áll a tűsarkú, és csak itt-ott feledékeny.
Hegyi Barbara ugyancsak vagány, nagypofájú és mégis magányos asszonyt játszik, aki valaha az életet merőkanállal zabálta, egészen a sűrűjéig, és most mintha vezekelne a rákjával ezért – és árulkodó módon csúszik föl az orrába a hangja, amikor hamis vagy üres a helyzet. Margittaival összehoznak azért néhány vicces percet a különféle természetes gyógymódok tárgykörében: a tevetejtől a valamilyen fűig vágtatnak a listán, és végül rágyújtanak egy rendes kis füves cigire, hadd legyen valami jó is a kemóban.
Na, ilyenkor szánkázik a játék szürreálba, meg az orvos pszichedelikus belépői idején, vagy a rezidens-betegápoló kórus zenés-táncos betéteinél. Pedig ott van még a harmadik kemós, a vallásos fiatal nő, akit Bánfalvi Eszter játszik; pasztell karakter, csak szüli a gyerekeket, ahogy a jóisten adja, már hatot sikerült huszonkilenc éves korára, és az infúzióval a karjában is a férjét instruálja telefonon, melynek „anya, vedd fel” csengőhangja a nagycsaládos cukiság maga. Amúgy ő lenne az, aki – tán épp a hallgatagságával – valódi drámaiságot hordoz ott legbelül, de hiszen tényleg tragikus rákosnak lenni ilyen fiatalon. Meg öregen is.
A betoppanó negyedik, az újonc beteg Hernádi Judit, aki dívában otthon van, közismert rutinos humorjával skicceli a hisztijeit is, nagyjából a kézenfekvő panelekből – nem kell a kórházi köpeny, de kell a külön szoba, és ne, ne kérdezzék a korát, és ő nem is beteg, csak szerepre készül –, ezek a darab gyengéi amúgy, amint az is, hogy nem bír hitelesen átfordulni komolyba az sem, amikor le akar állni a kezeléssel, mert fölfogja, hogy nagyjából reménytelen, és szeretne még néhány jó, nem-kopasz napot vagy hetet vagy hónapot. Itt lehetne érdekes az egész – de már nem lesz az. Pedig Fekete Ernő adja az orvos-istent, istenesen, és a régen látott Bertalan Ági az arkangyalát, angyalosan – de már mindegy, majdnem.
Happy az ending, valaki a kezébe vette a maradék sorsát, bruttó száz perc, nettó a fele. Nyomasztó téma, juthattunk volna valamire.