„Manapság az emberek megtorpannak a fejlődésben”

Nem ez volt az egyetlen fontos lépés. Amikor világhírű lett, egyszer csak rengeteg pénze lett, feleségével úgy döntött, hogy visszaforgatják a természetbe. Létrehozták a Sofie-díjat, amelynek kere­tében minden évben százezer dollárral jutalmazták azt a tudóst, aki a legtöbbet tette a környezet megóvásáért. Tizenhét év után elfogyott a pénz, 2013-ban adták át utoljára a díjat.

A Sofie világa végigmegy a filozófia történetén, de sokak szerint „mesébe egyszerűsítette” azt, amit egyáltalán nem szabadna egyszerűsíteni. Az író szerint viszont, ha komoly, értelmiségi embereket megkérdeznének, hogy mit gondolnak a filozófiáról, azt válaszolnák, hogy nagyon érdekes, izgalmas tudomány, de általában nehezen dekódolható olvasmány. Túl akadémikus.

– Nem hibáztatok senkit ezért – magyarázza –, egy Hegel- vagy Kant-mű valóban nem egyszerű szöveg. Emiatt törekedett arra, hogy a gondolatokat ugyanolyan intenzíven közvetítse, ahogy a nagy filozófusok, de a történet is úgy működjön, hogy még egy tini is késztetést érezzen arra, hogy elolvassa. Arra nem is számított, hogy a felnőttek körében is óriási siker lesz. – A tiszta gondolatot egyszerűen érdemes továbbadni – szögezi le. – A „leegyszerűsítés” olykor hasznos lehet: a könyvem után lehet, hogy többen és nagyobb kedvvel álltak neki a súlyosabb szövegeknek. A két könyv csak bevezető az elmélyüléshez.

Azt mondja, ott van a volt amerikai alelnök, Al Gore a globális felmelegedés ellen szükséges intézkedésekről szóló A kellemetlen igazság című könyve. Hasonló céllal készült, mint az Anna világa. Elismeri, hogy remekmű, de hozzáteszi: – Mondja meg őszintén, ki akar „kellemetlen” dolgokról olvasni?

A Gaarder-könyvek a komoly témákhoz meglehetősen ironikusan fordulnak, mert biztos benne, hogy az iróniára az „ifjú elme” sokkal fogékonyabb, mint egy felnőtt. – Crossover stílusnak nevezem azt, amit művelek – jelenti ki. – Átmenet a tények és a fikció, a tudomány és a mese között. Felnőtt gyermekeknek és gyermeki felnőtteknek alkotok. Manapság az emberek megtorpannak a fejlődésükben, rengetegen maradnak 15 évesek.

Nagyon fontosnak tartja azt is, hogy „norvég szemmel” írta a könyveket. Teljesen másképp alkotta volna meg őket, ha máshol élne. Norvégiában igen erős hagyományai vannak a filozófia tanításának: bármilyen szakmát vagy tudományt tanul egy norvég, nem tudja elkerülni. Nevetve mondja, hogy mint filozófiatanár elől, őelőle sem lehetett elmenekülni.

– A norvégok hajós nemzetként sokkal jobban keveredtek más nemzetiségekkel. Országunk sokkal nyitottabb és befogadóbb, mint Európa többi része – szögezi le. – Sokkal nyitottabb, mint mondjuk, az önöké, amelynél zártabb társadalmat Európában csak Albániában tapasztaltam. Magyarország a történelméből fakadóan – elvesztette a területei kétharmadát – elképesztő módon homogén kultúrát képvisel. Ezért ilyen elutasító a menekültekkel szemben.

Megvan a véleménye, mindamellett nem vállalkozna arra, hogy érvényes megfogalmazását próbálja adni annak, ami most történik Európában. Felelőtlenségnek érezné, mert nem látja át az összes társadalmi folyamatot. – Abban viszont biztos vagyok – mondja –, hogy Euró­pának meg kell próbálnia segítenie és befogadnia a migránsokat. Nem tudja ezt a problémát Németország és Svédország egyedül megoldani. Még Magyarország is vállalhatna ebben feladatot. Talán jót is tenne egy kis vérfrissítés, az ország olyan lehetne, mint amikor még több nemzetiséggel éltek együtt.

A beszélgetés végén válaszolt arra a kérdésre is, hogy nevezetes 2006-os publicisztikájában miért hasonlította Izrael államot a talibán rezsimhez: – Hangsúlyozom, nem vagyok politikus. De nem hagyhattam szó nélkül a rossz politikai döntést, azt az izraeli akciót, amelynek nagyon sok civil esett áldozatul Dél-Libanonban. Dühös voltam, de az írásom nem indokolta a vádakat, amelyeket a fejemhez vágtak. Nem igaz, hogy támadtam volna a judaizmust. Annyit viszont megtanultam: ha valaki Izraelről vagy az Egyesült Államokról fogalmaz meg véleményt, nem tanácsos indulatból tennie.