Hőse, Riggan Thompson pályája csúcsán túllépett filmszínész, aki a színházban próbálja újra megtalálni önmagát: írója, rendezője és főszereplője a Miről beszélünk, ha a szerelemről beszélünk című darabnak, melynek zaklatott próbafolyamatába és a premier estéjébe pillanthatunk bele Inárritu mozijában.
 |
Michael Keaton újra maszkban, mégsem szuperhős
|
A rendező állítása szerint rettegett attól, hogy ezt a filmet leforgassa. A tréfásnak szánt magyarázat az volt, hogy eddig nem tudta volna elképzelni, hogy nevessen egy forgatáson, a hihetőbb viszont a produkció mozgóképes nyelvére vonatkozott. Míg tavaly a Gravitáció esetében azon ámuldozott mindenki, hogy szinte az űrben sodródik a kamera a hőseinkkel, most – láss csodát – ez a trükk a színházi kulisszák mögött is működik. Méghozzá 3D nélkül.
Inárritu kamerája a Madáremberben árnyékként követi Riggan Thompsont: mintha csak szellem lenne, aki mindig kísérti őt. Ez pedig nem más, mint a Madárember: a színész korábbi nagy filmszerepe, melyet háromszor is eljátszott, de a negyedik részre már nemet mondott.
Igazi pikáns húzás, hogy a szerepet az a Michael Keaton játssza, aki bő húsz évvel ezelőtt a Tim Burton rendezte két Batman-moziban alakította a maszkos figurát. (Erre nagyon büszke, főleg Burton zsenialitását emelte ki, illetve azt, hogy szerinte mindenki az ő forradalmi megoldásaikat lopja ma is.)
Inárritu Velencében elmondta: szinte nem volt más jelölt a főszerepre, mert nincs más olyan színész, aki korábban szuperhőst játszott, és csettintésre képes váltani a komédia és a dráma között. Erre pedig szükség volt a már említett filmnyelv miatt is; a rendező szerint ugyanis most nem lehetett a vágószobában csalni és manipulálni, hanem a valós alakításokat kellett lefilmezniük.
|
| Színésznek lenni, de nehéz |
Jól hangzik? Hát persze, a Madárember olyan, mintha a Harvey és a Mindent Éváról bombasztikus elegye lenne: a láthatatlan szellem és a színházi intrikák egy csokorban.
A képlet pazar, a megvalósítás azonban nem igazán mély. Sajnos, Inárritu sokszor dagályosabb, mint az igazi álomgyári középkategóriás iparosok: mindent igyekszik nyomatékosan hangsúlyozni. Amerikaibb az amerikaiaknál. A film utolsó harmadában például láthatóvá válik a Madárember szelleme, noha addig is tökéletesen értette mindenki, hogy egy skizofrén karakter álomképe csupán. Vagy: olyan didaktikus dialógusokat-jeleneteket kell hallanunk és látnunk, melyekben elmondják, hogy a filmszínészek az igazi sztárok, a színházi közeg kicsi és nem befogadó, a kritikusok gonosz, kocsmában élő és dolgozó, frusztrált túlkoros szingli nők; a kor emberét az akció és a látványorgia érdekli, a művészet, a humanizmus már nem. Hacsak nem szalad végig valaki alsógatyában New York belvárosában – mint Riggan Thompson teszi a Madáremberben.
Őszintén szólva a valóság a Lidón megrázóbb: három kanál makaróni nyolc és fél euróba kerül.
Egyszóval: értjük mi a Madárembert. Mindenkiről megmondták a frankót, és vettük azt is, hogy művésznek lenni (ma is) nagyon nehéz.
Velencéből jelenti kiküldött munkatársunk.
