Nappal majd a rácsos ablakon keresztül bámulhat a havazásba a lány, bámulni mindenképp szabad neki, ő meg, Franci, grátisz itatja és eteti, normális üzemmód. Ha egyszer majd ráun, elengedi innen ezt a lányt, ebben is biztos volt. De Biankára hogyan is unhatna rá? A villa éppen fölújítás alatt állt, amikor csődbe ment a tulajdonosa. De az alagsor így is elkészült, kutyafuttában: borospincének rendezték be, tégláig leverve a vakolatot. Az ajtófélfákat levakarták; sőt antikolták volna az egészet, ha minden terv szerint halad. Félúton akadtak el, tőkehiány miatt.
Ebbe a pincébe volt most bezárva a lány. A berendezés összesen egy nyúzott matracból meg egy barna kockás takaróból áll, regisztrálta magában. Az a fő gond, hogy nincs az alagsorban fűtés, hogyan is lenne? Viszont hideg van, kurva nagy hideg, ami első blikkre a totális kiszolgáltatottságnál is rosszabb.
Bianka az elrablója arcát figyelte. Egész csinos volt ez a Franci. Úgy harmincötre becsülte. Az első ráncokat, a kezdődő táskákat nézte a férfi szeme alatt. Száznyolcvan centi magas, vízilabdás alkat. Hosszú lábát lefelé szűkülő piros nadrágba bújtatta. A piros nadrágot a férfiakon, vagyis a piros nadrágos férfiakat... egyszerűen nem lehet komolyan venni! De azokat sem, akiknek a kapucnis pólóján ez a felirat díszeleg: ICELAN-DIC ARMY.
Füstölgő tűzhányó a címerpajzson, ám kivehetetlen, hogy két búzakalász vagy két babérág között. Bianka úgy tudta, különben sincs Izlandon hadsereg, mert üres kézzel szembenézni a cakkos peremű ország védhetetlenségével a lehető legrealistább (egyben a lehető legköltségkímélőbb) megoldás. A férfi arca sima volt, kifejezése magabiztosnak szánva, de a felszín alatt Bianka zavart érzett. Szőke haját copfba kötötte Franci. Na ez a harmadik öngól, ez már különösen zavaró volt. A szája kirúzsozva, vagy csak a lány képzelődik?! Kaland volna? Van Biankában némi érdeklődés a szokatlanság iránt. Ha megússza, jó.
Amúgy is problémás gyereknek mondja az apja a bekarikázott A betűi miatt, amiket az újságba meg a tankönyveibe rajzol. Franci hátat fordított a lánynak. A merevedéstől legalább egy félórája alig tudott lépni, és ilyen állapotban még félóra is legalábbis kellemetlen. Nagyon könnyű volna lecsapolnia a feszültségét! Milyen lenne most beléharapni Bianka ropogós húsába? Vagy csak simán végigtapogatni? Milyen lesz majd lehámozni róla az összes ruhát? Nem tudta karácsonyra hazavinni, de most aztán... Talán csak újévre engedi haza, de előbb kiélvezi, amit csak lehet, biztatgatta, acélozta magát Franci.
De nem. Még nem. Tudta, hogy egyvalamit biztos el fog felejteni. Hiszen mindig elfelejt egyvalamit. El kéne szánnia magát, hogy elinduljon a gyógyszertárba. Sokáig vacakolt a kacatjaival, bankkártyát keresett. Amikor megcsörrent a kulcscsomó, Bianka már vacogott a páni félelemtől.
„Nyugi, mindjárt visszajövök”, bökte oda Franci.
„Ne gyere vissza, csak szabadítsál ki. Engedj ki a levegőre. Érted?! Inni szeretnék. Egy korty vizet. Viiiizeeeet!”
„Hiába ordibálsz, úgyse hallja senki. Szinte lakatlan a környék.”
„Én nem úgy tudom.”
„Te jobban tudod? Tessék, igyál – nyújtott egy palackot Franci. – Hozok uzsonnát.”
„Haza szeretnék menni.”
„Nyugi, haza fogsz menni, Bianka.”
„Ugye nem bántasz?”
„Megígértem, hogy nem nyúlok hozzád.”
„Aha, tudod, kit hülyítsél.”
„Én sose tennék ilyet. Látod, hozzád se nyúlok. Csak gyönyörködöm.”
„Fölhívhatnám a szüleimet?”
„Sajnos nem időszerű.”
„Figyelj, elárulnád, hogy tulajdonképpen ki a fene vagy te? És miért kell ezt csinálni velem?”
Franci vigyorgott: „Figyelj, már bemutatkoztam.”
„Nem hiszem, hogy ez a valódi neved.”
„Azt is mondtam, takarító vagyok. Mindenes.”
„Micsoda?!”
„Szeretem az ilyen csinos lányokat.”
„Fázom”, nyögte Bianka.
„Tessék, itt van, fogjad ezt.”
Franci rádobott a lányra még egy takarót, aki nem tudta, hogy most sírjon-e vagy nevessen. A búcsúmeglepetés az volt, hogy a férfi zsineggel mégis összekötözte Bianka kezét, szájára hosszában és keresztben, mint a nagy H betű szárai, szigetelőszalagot ragasztott (ezek szerint mégis tartott az elképzelhető fültanúktól). Távozáskor lekattintotta a kinti villanyt, és csupán az az egyetlen benti körte maradt égve. Közveszélyes őrült? Az hát. Komplett elmebeteg. Az ablakon beszivárgott egy utcalámpa narancssárgája. Talányos, de inkább baljós félsötét.
Bianka magára maradt. Ez kész, állapította meg remegve. Most vagy soha. Hasznosan kell tölteni ezt a kis időt. Ő, aki eleve allergiás a hidegre, most itt hever egy szál kabátban. A prémgallérja eltűnt a kavarodáskor, szerencsére a kasmírsálja megvolt. Ennek ellenére folyamatosan hűlt a teste. A remegés megszűnt, bágyadtságot és álmosságot érzett.
Érzékcsalódásai is voltak: kerti parti képe lebegett előtte, füstölgő steaksütővel, telepakolt tálakkal. Kitapintott egy csövet a falon, ahhoz húzódott, s úgy képzelte, meleg víz áramlik benne. Mintha ereiben lelassult volna a vér. Légzése ritkult és felületessé vált. Később összevissza kalapált a szíve; majd egyik oldaláról a másikra fordulva elvesztette az eszméletét. Ha most látta volna valaki, azt mondta volna: halott.
Arra ébredt, hogy a sarokban kuporog, még mindig a falon futó vezeték tövében, és mindjárt valóban oda is fagy hozzá: mintha szadista bilincs rögzítené a falhoz. Bilincs ugyan nem volt a kezén, volt viszont zsineg. Eszébe jutott, hogy a nagyvonalú filmekben a hős vesz ilyenkor egy mély levegőt, és dolgozni kezd előbb a bilincsén, aztán az ajtó a cél. Pirosra dörzsöli a csuklóját, majd győzelemittasan kinyújtóztatja a karjait.
Eddig stimmelt, a zsineg megoldva – egy falból kiálló, rozsdás konzolon húzkodta vagy öt percig –, majd letépte szájáról a szigetelőszalagot. Sikított egyet, hangját visszaverte a boltív. Általában enyhe arcpírral szokott nála járni a hideg, most viszont csalánkiütés-szerű foltokat vett észre magán, de mindenhol. Égett és viszketett a bőre, látta, pirosak az ujjvégei. Érezte vagy csak gyanította?, hogy nemcsak a kezén, a fülén vagy az orrbegyén, de a teljes testfelületén terjed a pirosság. Ez a perverz idióta lelépett, és senki, de senki nem hallotta meg a kiáltozását.
Biankának legjobban a keze fázott, valósággal égette a fájdalom. Azzal próbálkozott, hogy a hónaljába dugja az ujját. Már látta magát, ahogy odafagy a bőre a csőhöz. Úgy képzelte, először a nagylábujja esik majd áldozatul, és – minek finomkodni? –: lefagy majd a füle is.
Jesszus, kijutni! Az ellenfél ez esetben egy ideiglenes pozdorjaajtó; de akit mögé zártak, egy mindössze tizenkét éves lány. Bianka nagy nehezen fölállt, megvizsgálta a zárat. Az ajtó eléggé lötyögött. Biztos valami nevetséges lakat... Találni egy fémrudat, fölemelni máris egy gyors győzelem... De nem, sajna, stabil. Elképesztő, mennyire biztos volt a dolgában ez a fickó, aki bezárta ide.
