Ilyenkor aztán vakarhatja okos fejét az egyszeri kritikus, hogy egy ilyen könyvet mégis honnan olvasson, merről értelmezzen? Mit olvas egyáltalán, szépirodalmat (az esetek többségében, ahogy reméli: nem), esszét, netán szakmailag valamennyire helytálló sportcikket, magánérdekű anekdotázást vagy üres bölcselkedést a futball metaforikájába göngyölve?
Mindebből is kitetszik, hogy Sajó László kötetének hasonló (nem kis) tétje van, s hasonló veszélyekkel kell szembenéznie, mint a 2008-as kvázi előzménynek, az Öt és felesnek. És (hasonlóan ahhoz, de elődjét bizonyos tekintetben még le is körözve) e szembenézésből A futball ábécéje diadalmasan és emelt fővel jön ki, mintha csak 7-0-ra tarolt volna egy hétvégi rangadón.
Sajó ugyanis nem az önelégült és (meggyőződése szerint) bármilyen tárgykörben szellemesen adomázó író gőgjével piszkálgatja meg témáját. Egyáltalán: nem is feltétlenül ugyanaz írásai tárgya, mint az adomázgatóké. Ugyanis végtelen érzékenységgel (és finom, állandóan jelenlévő, de sosem gúnyba hajló iróniával) szemléli fő témáját: az emberi sorsokat, azok közül is jellemzően a specifikusan Kárpát-medenceieket. Mindehhez a foci (valamint a kocsmák és vasútállomások világa) egyszerre körítés és díszlet, valamint közben mégis maga a lényeg.
A könyv főszereplői ugyanis (Messi vagy Maradona epizódszereplései mellett) azok a játékosok és szurkolók, edzők, gyúrók, bírók, akik mind egyazon nagy sorsközösség tagjai. A legtöbbünk által inkább sejtett (bár általunk is nap mint nap látott, érzékelt) városi és vidéki szegények (ne finomkodjunk: prolik) közössége ez, a legtöbbször szürkének, arctalannak ábrázolt tömeg, mely talán a legnépesebb, mégsem foglalkozunk vele. Nem törődünk életpályáikkal, sorsukkal, érzelmeikkel, fájdalmaikkal és örömeik kel. Fő szórakozásukkal, például kis, sokadosztályú focijaikkal. Röhögünk megyekettes, -hármas futballjukon (az öregfiúkról nem is szólva), lepukkant pályáikon, meccs előtti, utáni (vagy ahogy a könyvben is olvashatjuk: néha alatti) alkoholizálásukon.
Sajó kívülálló,mégis sorsukat végtelen megértéssel, empátiával kezelve ír róluk. Könyvében számtalan példát találunk egy letűnőben lévő, süllyedő világ szemlélésének méltóságteljes, bármiféle gúnytól mentes melankóliájára: „Mennénk, mendegélnénk, de lassan elfogynak alólunk a pályák. Mert elmúlnak, megszűnnek egyszer, most.
Elburjánzanak a műfüvesek, ami igazi még maradt (s nem épült helyén autópálya, benzinkút, áruházláncszem, lakópark), gazosul, durván gazul. Marad utána gödör (mint a Bogdánfy utcában). Veszprémben félmunkát végeztek: a félpályánál kerítést húztak fel, betonvédelem. Mi lesz ott? Mi lesz itt? A falu elköltözik, kihal, de a temető és a gazzal benőtt pálya, a futballtemető ott marad.”
S legalább ugyanennyiszer rázhat a röhögés is a Régi idők focijára is méltán emlékeztető, édesbús, tündéri humor okán. A könyv külön szépsége – Burger Barna szinte életre kelő (élet)képei mellett – , hogy bár hajszálpontos mélyfúrásokat végez lélektájon, közben a fociról (és a prosztatától a világvégéig megannyi más dologról is – tárcában, netnaplóban, cédulákban, bárhogy) azért magabiztos hozzáértéssel beszél. Mégis nyugodtan ajánlható nem drukkereknek is.
A sors fonák poénja – azaz, frászt, inkább Sajó írói remeklésének eredménye, hogy míg A futball ábécéje szemmel láthatóan nem törekszik különösebb szépirodalmi babérokra, mégis az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb irodalmi élményét nyújtja: I, mint irodalom.
