Hozsanna néked, modernitás!

Eötvös Péter: Találtunk egy közös témát, a prófétát, és Péter rábukkant egy Sankt Gallen-i bencés szerzetes, Notker Balbulus történetére. Zenész volt és költő, történetíró a IX. században, később szentté avatták. És ahogy a neve mutatja: dadogott.

Esterházy Péter: A dadogás egyrészt akusztikailag érdekes. Másrészt, akinek nehezére esik, annak fontos a szó, és minden lélegzetvételével felmutatja ezt a fontosságot.

Nem túl profán téma ez egy orató­riumhoz?

Eötvös Péter és Esterházy Péter profán műve szól Istenről, az Isten hiányáról, prófétáról és angyalról Móricz-Sabján Simon

Esterházy Péter: Profán, de nem túlságosan. A műben szó esik Istenről, s közben az Isten hiányáról is. Szinte semmiről nem tudunk úgy beszélni, hogy ne legyen kérdőjel mögötte. Ezekről a nagy dolgokról különösen nem. Ez nem jelent cinizmust, sőt: éppen a dolog komolyan vételét jelenti.

Eötvös Péter: Ráadásul ez egyértelműen világi oratórium, hol­ott prófétáról meg angyalról szól. Emiatt is jellegzetesen esterházys.

Egy korábbi interjúban azt mondta: a versnek több köze van az angyalokhoz, mint a prózának. Mi a helyzet a megzenésített prózával?

Esterházy Péter: A legjobban azt szeretjük, ha régi interjúkkal konfrontáltatnak bennünket! Mit is gondoltunk akkor? Mindig foglalkoztatott, mit történik olyankor a szóval, ha zene közelébe kerül. Mi lesz az énekelt szöveg értelmével? Mennyire marad meg vagy válik a zene részévé? Ki beszél? A zene vagy a szó? Mi történik, ha a szöveg társművészetekkel kapcsolódik? A festő Szüts Miklóssal közös könyvem, A bűnös kapcsán sokat gondolkodtam ezen: keletkezik-e egy új nyelvtan, amelynek az elemei hol képek, hol szavak?

Eötvös Péter: A prózai színházban abban nevelkedtem, hogy mivé válik az írott szöveg a színész szájában. Ott ehhez jön még a díszlet, a jelmez. Itt mindezt nekem kell megteremtenem a zenei anyaggal, a karakteradás is az én feladatom.

Milyen karaktert adott Notkernek?

Eötvös Péter: A próféta tenor, mert ez a hangfaj alkalmas a dadogásra. Mellette van egy angyal, ő teszi fel a kérdéseket, amikre a próféta megpróbál válaszolni. Igaz, többször előfordul, hogy a dadogás miatt­ a dolgok megtörténnek, mire ő a próféciája végére ér. Kettejük égi-földi viszonya az oratórium motorja. Péter cigarettafüstös, mély hangú angyalfigurát talált ki.

Mint Marlene Dietrich, a kék angyal?

Esterházy Péter: Ez világítással könnyen megoldható.

Eötvös Péter: Nem közönséges, de szlengben beszél, és hát hogy is mondjam...

Esterházy Péter: Alkoholproblémái vannak.

Gondolom, a kórus sem mindennapi...

Eötvös Péter: A kórus egy kis közösség hangja a társadalmon belül, amely arra van ítélve, hogy hozsannázzon, hallelujázzon. Nagyon szeretne kitörni ebből, keményen beszól, véleménye van a jelenetekről, az angyalról, a prófétáról. Öntudatos.

Jól érzem, hogy ez aktuálpolitikai olvasatot is lehetővé tesz?

Eötvös Péter: A zongorakivonatot egy magyarul tudó német készítette; elküldtük a német fordítást Salzburgba meg Bécsbe, és a ­reakció egységesen az volt: hát ez nagyon magyar! Én ebben nem látok semmit, mert innen nézem. Az biztos: hiányzik belőle az a németekben meglévő elvárás, hogy a szakrális témákkal tiszteletteljes távolságot tartson. Ez a mű nem tartja a távot, hanem megteremti a tiszteletet. Részben ezért kértem a salzburgiaktól, hogy ajánljanak olyan narrátort, akiben a közönség megbízik.

Esterházy Péter: Látja, milyen fantasztikus szempont? Akinek a színházhoz nincs köze, ilyenre soha nem gondolna. Jó érzés, hogy az ember nincs egyedül, mert egyébként egy író bárhogy forgatja, egyedül van.

Eötvös Péter: A Vígszínház a legjobb iskola volt: 17 évesen belém ivódott, amint Páger Antalnak mondja Horvai István rendező, hogy menj ki; gyere be; menj ki még egyszer, most gyere be újra. Minden bejövetel különböző, és Páger kiválasztja magának a legjobbat.

Másként ír az író, ha megzenésítés céljából dolgozik?

Esterházy Péter: Péter mutatott nekem ritmusokat, ami azért is volt megdöbbentő tapasztalás, mert nem vagyok muzikális. Nyeglén azt mondom, megértem, hogy az őseim miért alkalmazták Haydnt: kellett a házba egy muzikális ember. A meghúzás munkája nagyon nagy élmény volt, bár én csak beosztott meghúzó lehettem. Péter gondolkodásában egyszerre van jelen az anyagszerűség és valami arcátlan gyakorlatiasság. Nagyon szeretem ezt a fajta kézművességet, szoktam is úgy látni a saját szakmámat, hogy az ember kalapálja a mondatokat. Hasonló élmény volt Gothárral filmet csinálni: beintett, hogy na, akkor most 12 másodperc férfibeszélgetés. Az eredeti szövegnek – amit akár dramolettnek is hívhatnék – a töredéke, a tizede maradt meg. Kérdés, mit jelent a töredék? Attól az, ami benne van, vagy attól, ami nincs?

Áradó, sokszorosan összetett mondatai miként tudnak együttműködni Eötvös Péter tömény, lepárlott zenéjével?

Eötvös Péter: Hát ezt jelenti a töredék. Az írott szöveg más időben van, mint a színpadon, zenével megformált, úgyhogy a húzás nem kivonatozást, hanem sűrítést jelentett: zenei tartalmú szövegrészeket kellett választani. A narrátor segít áthidalni az egyes részeket, ő közvetít a koncertközönség felé, ami más, mint a színházi publikum.

Esterházy Péter: Nem biztos, hogy magyarázat, de az én belső mozgásaimra utal valamelyest, hogy az utóbbi két könyvem címe Egyszerű történet. A második kötetre mondhatjuk is, hogy egyszerű, az első ennek a csődje. Mindenesetre van az egyszerűségre vonatkozó vágy bennem. Ha úgy veszem, hogy Péter művészete ilyen irányú provokáció, akkor ennek én szívesen elébe megyek.

Zenei nyelve gyakran szélsőségesen alkalmazkodik a történethez: az Angyalok Amerikában például­ a musical világát idézte. Most a szakrális zenéhez nyúlt?

Eötvös Péter: Összegyűjtöttem, amennyit csak tudtam a meglévő hallelujákból, ezeket a töredékeket a kórus szólaltatja meg bizonyos szituációkban. Az egyik legrégebbi Monteverdié, de van Muszorgszkij, Mozart, Bruckner, Händel, ami ugye a legközismertebb, de Bach is. Ezek nem csupán idézetek: jelentőségük van.

Ez például közös pont: Péter prózájában rengeteg a kikacsintás, ami bizonyos alapműveltséget is feltételez.

Eötvös Péter: Igen, és állandóan ugrik az időben. A halleluja-töredékek sem kronologikus sorrendben szerepelnek. Tanulságos egyébként, hogy a szavak nyolcszáz év alatt megváltozhattak, de én ugyanazokkal a hangokkal dolgozom, mint Notker. Néhány művét meg lehet találni az interneten, úgy szólnak, mint bármi, ami mai. A YouTube fantasztikus dolog! Hozsanna, halleluja!

Esterházy Péter: A zene organikusabban tudja használni az idézeteket, mint a próza. Ám ha arra építünk, hogy fel kell ismerni őket, belecsúszhatunk egyfajta ki mit tud?-ba. Egyre élesebben feltehető kérdés, ami összefügg a műveltség új struktúráival – hogy manapság már nem létezik kánon –: mi van, ha semmit nem ismer fel az olvasó? Hogy működik az a szöveg, ami erre épít?

Eötvös Péter: Az is érdekes problematika, hogy az olvasónak saját tempója van. Akármilyen szót le lehet írni, ha nem érti, visszamegy, és újraolvassa. Színpadi műnél viszont a zeneszerző feladata megadni a haladás sebességét. Ez akár szereplőnként is különbözhet: az Egri csillagokban például az ember máshogy olvassa Vicuskát.

Esterházy Péter: Picit lassít.

Én Gergőnél lassítottam...

Esterházy Péter: Zárójel: azt gondoltam, hogy ha az Egri csillagokat a fiam kezébe adom, az tuti dolog. A Miklós nevű gyermek becsülettel elment húsz-harminc oldalig, majd megállt. Mondom, mi a baj? Hát, papa, lassú. Micus, Vicuska is lassú? Vicuska is lassú. Azóta ez nálunk alapmondás.

Milyen zenét hallgat írás közben?

Esterházy Péter: Olyat, amire nem kell figyelnem, ami hangfüggönyként működik: négy gyerekkel élek, akik igen helytelenül életjeleket produkálnak ahelyett, hogy csendben volnának. A célra legalkalmasabb a bécsi klasszikus kor, de a hatvanas évekbeli blues is jó: Janis Joplinba mindig belebotoltatom magam. A Mercedes-Benz végén a nevetés! Mindig mondom, olyat szeretnék írni, mint az: benne van a rémület is.

Most, hogy így összeboronáltuk a zenét az irodalommal, boronáljuk össze Esterházy Péter szenvedélyével, a futballal is: állítsák össze a zeneszerzők grundfocicsapatát!

Esterházy Péter: Bachot nyomjuk be a kapuba.

Eötvös Péter: Csak úgy odaáll, és abból nem lesz gól.

Esterházy Péter: Hátul legyen Jeney, Sáry, Vidovszky – ez majdnem olyan jól hangzik, mint Moldova verhetetlen tizenegye! Előre meg benyomjuk Mozartot és a faterját.

Eötvös Péter: A fater a bíró. De nálam is Mozart a csatár.

És ki legyen az edző?

Eötvös Péter: Karajan.

Esterházy Péter: Nyilván. Vagy kinevezték, vagy megszerezte magának az állást.