Az utóbbit eddig három rendezésben láttam, Kecskeméten, Zalaegerszegen és a Pesti Színházban. Azzal aligha mondok sokat, hogy Sopsits Árpád gyulai rendezését mindháromnál sikerültebbnek érzem. És nem azért, mintha sokkal közelebb jutott volna Szerb Antal sokrétegűen titokzatos regényének lényegéhez.
Magában áll meg jobban. Ehhez bizonyára nagymértékben hozzájárul a Ladics-ház udvara, és főképp a vén és hatalmas gesztenyefa – pedig most csak hátteret, hangulatot ad. Nem másznak föl rá, nem is fuvoláznak rajta. Mindössze esernyők függnek rajta, melyek néha neonfénnyel világítanak.
A játék központja egy kerek porond, rajta forgóval, amelyet a színészek maguk hajtanak. Ők forgatják az időt előre-hátra, később meg a képzelt térképet Párizs és Olaszország között.
A teret három különböző méretű, padnak magas, asztalnak alacsony deszkaalkotmánnyal variálják, a színészekre és a nézőkre hárul a feladat, hogy eligazítsanak, illetve eligazodjanak Velence, Ravenna, Foligno, Róma és Párizs, no meg a híres Ulpius-padlás között.
A rendezés sokat bíz a néző képzeletére. Lényegében mindent, ami színpadon amúgy sem valósítható meg. A játszók nagy része a Maladype Társulatban, Balázs Zoltánnál megszokhatta ezt a játékmódot, ami elsősorban a nézői fantázia beindítására alkalmas.
"Karcsú meztelensége a kellő pillanatban úgyis többet mond minden színészkedésnél."
A jelenetek becsalogatnak egy furcsa, idegen világba, amelyben egyszer csak otthon érezzük magunkat. Ezúttal az nem annyira fontos, hogy ez a világ a múlt századi Európa első három és fél évtizede, hogy hősei az I. világháborúban felnövő kamaszokként vesztik el hitüket a világban, és keresnek valami szebbet, értékesebbet, értelmesebbet, s nemigen találnak mást, mint a halál keresését.
Sokkal lényegesebb, hogy ezek a helyüket a világban nem lelő fiatal emberek az e világ és a túlvilág határvonalán bolyonganak, holdkórosokként a lét és nemlét peremén egyensúlyoznak, amíg le nem billennek – erre vagy arra.
Orosz Ákos az elbitangolt utas szerepében riadtan fürkészve keresi útját a polgári középszerűségből a magasabb vagy az alantasabb szférák, a züllés vagy a tisztább, eszményibb lét felé.
Zsigmond Emőke nem próbál titokzatoskodni Ulpius Éva rejtélyes alakjában, a titkokat a szövegre hagyja. Karcsú meztelensége a kellő pillanatban úgyis többet mond minden színészkedésnél.
Jászberényi Gábor Ulpius Tamása átszellemülten készül az önpusztításra. Lendváczky Zoltán egyik szerepében hitelesen megnyerő, színesen hajlékony szélhámos, a másikban korrekten szürke volt férj és üzletember. Hajdú László tűnődő angol orvos és elszánt hívő, aki aligha tudja, miben hisz. Molnár Mariann érzésekkel telten lebeg a józan polgárfeleség szerepe fölött, talán neki van a legtöbb titka az előadásban.
Tankó Erika amerikai művészettörténet-tanoncként teljesen betölti az édes butuska szerepét, Ligeti Kovács Judit, aki Zalaegerszegen a feleséget játszotta, nem eléggé csúf, de nem is eléggé érdekes a praktikusan amorális barátnő szerepében. Páll Zsolttól mi sem áll távolabb, mint a lehengerlőn szenvedélyes perzsa üzletember, ám kifogástalan megtörten megbocsátó, tárgyilagosan szerető atyaként.
