– Bírod, ha Mick Jaggerhez hasonlítanak?

– Sosem szerettem. Azt sem, ha másokat hasonlítanak más világsztárokhoz, mert az sehova se vezet, ráadásul kicsit degradáló és provinciális is. Szerintem nem is annyira hasonlítok Mick Jaggerhez, csak első látásra vagy fiatalabb koromban, hosszabb hajjal, esetleg, ha üvöltök egy tévéműsorban. De nem szeretem, mert olyan, mintha te nem is lennél – csak egy kis kópia.

– Te sem szoktál hasonlítgatni?

– Volt már olyan a Propaganda című műsorunkban, hogy azt mondtam Kovács Lajos színészre: a bátaszéki Jack Nicholson. De mivel annyira nem hasonlítanak, a tartalom domborodott ki. Azaz, hogy Nicholson a világ egyik legjobb színésze, és ezt az elismerést szeretném Kovács Lajoshoz tapasztani.

– Fontosak a drága tárgyak, a márkás holmik?

– Ha ez lenne a mérvadó, lehet, hogy nem ezzel a kopott kerékpárral járnék, hanem valami komoly autóval. Azért vannak olyan tárgyak, amelyeknél szeretem, ha drága. Például, a konyhabútor legyen iszonyú profi, mert az az életterem. Nekem nem kell dolgozószoba, íróasztal, ott ülök a laptopommal, a cuccaimmal, kupacokat építek, körülöttem a családom és a könyveim. És most, hogy mondod, a könyvespolc – az is legyen drága. A cipőnél nekem egyáltalán nem fontos. Ha jól néz ki és jó, az elég.

– Tehetségkutató vagy reality show?

– Inkább a tehetségkutató műsor. Az közelebb áll hozzám. A valóságshow-k nagyon speciális formátumok. Hamarosan indul nálunk, a TV2-n az ÖsszeEsküvők, valóságshow-t nem vezettem nyolc éve, a Big Brother I-II. óta.

– Miért vállaltad el, ha a tehetségkutatókban jobban hiszel?

– Egyrészt, mert nálunk most nincs tehetségkutató, másrészt, ez a valóságshow különbözik a klasszikusoktól. Itt nemcsak fiúk és lányok költöznek össze, hanem a fiúk anyukái is. Ez azért megtetszett. Másrészt, a TV2-nél alkalmazott vagyok, ha nem vállalnám, semmi más feladatom nem lenne.

– Amúgy összeköltöznél az anyósoddal?

– Ha az élet úgy hozná, jól kijönnénk egymással, még soha semmi problémánk nem volt. Ettől függetlenül azt gondolom: nem kell generációknak együtt lakniuk. Lehet, hogy ezt azért mondom, mert sosem éltem együtt a nagyszüleimmel. Sokat vagyunk az anyósommal, dolgoztunk is együtt, szinkronrendező, ő rendezte a Garfield 1-2 szinkronmunkálatait, mikor én voltam a macska hangja. Apámhoz is megyünk minden hétvégén, ő főz, de nem lakunk együtt. Merem állítani, egyikük sem szeretne összeköltözni velünk.

– Mit mutatnál meg a tinédzserkorodból a dédunokáidnak?

– Bevallom, annyira nem rajongok a nyolcvanas évekért. A hatvanas-hetvenest karakteresebbnek tartom, a nyolcvanasban a túl színes ruháktól Boy George-ig, az olyan „majdnem jó”. Mondjuk, a baromi erős underground kultúrát kedveltem, elsősorban a könnyűzenében: az URH-tól a Kontrollcsoporton át Pajor Tamásig. De ehhez nekem nincs közöm, mert mire kamasz lettem, addigra ez is elmúlt. Miért ne mutatnám meg a dédunokámnak a lakótelepet, ahol felnőttem, vagy a képzőművészeti szakközépiskolát, nagyon szerettem oda járni? Kiskamasz koromban állandóan jöttünk a műjégpályára, ezt is imádtam.

– És mi köt az Operaházhoz?

– Semmi, még sosem voltam az Operaházban.

– Ennyire nem érdekel a műfaj?

– Ennyire nem. Gondoltam már, hogy meg kellene nézni egyet-kettőt, de annyira a könnyűzene érdekel, azon nőttem fel. Rengetegszer forgattam az Operában, de előadást az életemben nem láttam ott. A szüleim sem vittek, pedig nem lehet azt mondani, hogy ne lettek volna művészetfogyasztók. Egy dolog jut eszembe az Operaházról, ha elmegyek előtte: Ady Endre sztorija. Valahol olvastam, hogy egyszer részegen felült az egyik szfinxre, és csöcsörészte. Azt mondta, Léda szerelme pont ilyen. És mivel nem volt túl józan, lezuhant a szfinxről, beverte a fejét a kövezetbe, és agyrázkódással feküdt három napig. Szegényke, megint túlbulizta magát.

Till Attila