„Az is számít, ha a balodon valaki izzad”

ESTERHÁZY MARCELL: Meg komoly dolog is. Mert játék, játék, de Fekete Péter-bajnokság mondjuk nincs.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

MAGAZIN: Önnek mennyire játék a bridzs?

FISCHER BRIGITTA: Attól függ, kivel játszom. Szombatonként 12-13 évesekkel foglalkozom, akkor szórakozás. Teljesen más, mint keddenként a profikkal, amikor a továbbjutásért harcolok és a ranglistapontokért. Péntek este pedig a baráti társasággal tényleg játék. Most, az Európa-bajnokságra való készülés közben főleg sport.

MAGAZIN: Honnan jött a bridzsezés?

FISCHER BRIGITTA: A Fazekasba jártam gimnáziumba, és a baráti köröm kezdett el a Bridzsakadémiára járni. Megszoksz vagy megszöksz alapon én is csatlakoztam.

ESTERHÁZY MARCELL: Az életem első része a vízilabdáról szólt. Nekem az volt a sport. Bekk voltam, a védelemben játszottam. Ebből fizikailag már nem sok érezhető, de az, hogy csapatban játszottam, ma is fontos, jól tudom használni.

MAGAZIN: Pedig az alkotás magányos tevékenységnek tűnik.

ESTERHÁZY MARCELL: A művész alapból nagy egó, de

vannak pillanatok, amikor ezt vissza kell fogni és háttérbe vonulni.

Marseille-ben a posztdiplomaképzésen kilenc művész vett részt. Kilenc center, mindenki gólt akart rúgni. Nehezen ment a közös alkotás, ott jól tudtam hasznosítani a csapatjátékosi képességet. Tizenegy évig erről szólt az életem.

MAGAZIN: A vízilabdázókról azt gondolnánk, nagydarabok...

ESTERHÁZY MARCELL: Igen, én is úgy indultam.

Nagy, magas férfi voltam hatévesen.

A vízilabdás találkozókon mindenki azzal jön, hogy milyen fura, én voltam a legmagasabb, most meg én vagyok a legkisebb.

FISCHER BRIGITTA: Nálam ugyanez történt a röplabdában. Teljesen át tudom érezni. A többiek megnőttek körülöttem.

ESTERHÁZY MARCELL:

Bridzsben nem kell magasnak lenni.

FISCHER BRIGITTA: A bridzshez valóban nem kellenek testi adottságok. Viszont sok terület van, ahova a csapatmunka-képességet lehet használni. Építészetet tanulok, ott például sok a projektfeladat. Ott látszik az is, hogy van egy testvérem.

ESTERHÁZY MARCELL: Az, hogy egyke voltál-e és hogy csapatsportot vagy egyénit játszottál kicsi korodban, nagyon kijön. Mi négyen vagyunk testvérek. Sajnálom szegény egykéket.

MAGAZIN: Önnek mi a játék?

ESTERHÁZY MARCELL:

Lehet úgy tekinteni a képzőművészetre, mint játékra.

A kísérletezős rész – akár a fotóban, akár az installációban – nagyon játékos tud lenni. Egy időben nem volt műtermem, fejben kellett mindent végigpörgetni. Nem volt hely, ahol lehetett koszolni meg laborálni. A műteremmel meg az a baj, hogy elkezd az ember gyűjteni. Nagy gyűjtő vagyok. Le kell szoktatni magamat arról, hogy minden kacatot összeszedjek.

MAGAZIN: Valamire majd csak jó lesz?

ESTERHÁZY MARCELL: Igen, és az a baj, hogy aztán tényleg kiderül, hogy valamire jó.

MAGAZIN: Még kidobás előtt vagy közvetlenül utána?

ESTERHÁZY MARCELL: Egy csomószor utána. Az egyetemen Sugár Jánosnál volt olyan szeminárium, ahol gyűjtenünk kellett. Én rögtön előnnyel indultam.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

MAGAZIN: Mit gyűjtött legutoljára?

ESTERHÁZY MARCELL: A régi fémhegyezők tetszettek. Végül kettőnél megálltam, mert rájöttem, hogy veszélyes. Ha jön a harmadik, akkor már kész, az egy sorozat.

MAGAZIN: És mi volt az első?

ESTERHÁZY MARCELL: A fotógyűjtés. Talált fotók, naplót vezettem róluk, hogy hol találtam őket. Valaki kidobott 200 negatívot. Ott volt rajtuk egy ember ötévesen meg ötvenévesen.

Lettek rendes családi történetek.

Hat-hét család, amelyekkel kellett foglalkozni. Innen fordult át, és elkezdtem a saját családommal dolgozni.

MAGAZIN: Gyűjti a kártyákat?

FISCHER BRIGITTA:

Egy paklit minden nagy versenyről elhozok.

Ha nem adnak ajándékba, összegyűjtöm az utolsó parti lejátszása után.

MAGAZIN: Az idén lesz egy paklija, hiszen ön tervezte a magyarországi Európa-bajnokság hivatalos kártyáinak hátlapját.

FISCHER BRIGITTA: Még nincs kész, de már elküldték a terveket a nyomdába. Csináltam körülbelül 12 verziót, ebből választottak kettőt. Egy virágos mintát és egyet, amelyen a Parlament sziluettje van. Nem tudom, végül melyik lesz.

MAGAZIN: Mekkora a szerepe az ihletnek az életükben?

FISCHER BRIGITTA: A bridzs úgy hangzik, mintha kőkemény matek lenne, de kell hozzá krea­tivitás. Nincs két egyforma leosztás. Van benne számolás, logika, de

az is számít, ha a balodon valaki izzad,

gyűrögeti a lapokat. Próbálom magam beleképzelni az ellenfél helyzetébe.

ESTERHÁZY MARCELL: Én nem érzem magam kreatívnak. Viszonylag kevés munkát csinálok. Hosszú szöszmötölések árán. Elkezdek valamit, rakódnak rá különféle rétegek, ha valami izgalmas, annak utánamegyek. A végén lesz egy műtárgyam, amelybe rengeteg minden van belesűrítve. A látogató dolga, hogy ezeket kibogarássza. Nem kellemes feladat.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

MAGAZIN: Melyik? Az öné vagy a látogatóé?

ESTERHÁZY MARCELL: A látogatóé. Az enyém rettentő izgalmas. Ez a szöszmötölős munkamódszer fekszik nekem.

Az ihletben nem hiszek.

Olyan nincs, hogy otthon ülsz, és várod, hogy jöjjön az ihlet, és basszus, már fél tíz, még mindig nincs itt az ihlet. Nem. Fél tíz van, tessék leülni, és mehet a szöszmötölés.

FISCHER BRIGITTA: Én mindenben maximalista vagyok. Ha látom, hogy valamit csinálhattam volna jobban, iszonyatosan felhúzom magam. Régen sírással adtam ki magamból. Ma már jobban tudom kezelni.

MAGAZIN: Hogyan?

FISCHER BRIGITTA: Egy ­meccs 20-32 játszmából áll. Ha egyet elrontasz, nem állt meg a világ. A profi játékosok ebben jók. Ezzel verik meg az ellenfeleiket,

akik még azon töprengenek, hogy mit is kellett volna csinálni korábban. El kell engedni a partit.

ESTERHÁZY MARCELL: Van egy pont, amikor elengeded a kiállítást is, a munkákat is. Most ért véget a Capában a Jelentés kiállítás. Több mint négy hónapig volt nyitva, minden héten tartottunk tárlatvezetést. Iszonyúan szerettem, nagyon sikeres volt, hatalmas munka volt, de van egy pont, amikor mint egy kisgyerek kezét, el kell engedni...