Kollégáink szakszervezetet alakítottak és nyilatkozatban tiltakoztak, mert a kormány „lehetetlenné tette a gondolatok sajtó útján való közlését, és a rendszer csak az őt szolgáló pártsajtó működését engedélyezte”. Ez nem tegnap történt. Nem is a konszolidált pártállam és pártsajtó évtizedeiben. Hanem 1919 nyarán, amikor nem volt nehéz belehalni a proletárok nevében űzött diktatúra elleni fellépésbe, s aki belehalt, azt bizony a legkegyetlenebb ellenterror sem támasztotta már fel.
A tiltakozók élén baloldali, liberális újságírók álltak. Kun Andor mellett és előtt a főszónok, Szász Zoltán, aki kifejtette, hogy ami itt van, az nem forradalom, hanem rémuralom.
Szászt másnap letartóztatták, bevitték a parlamentbe, ahol a Tanácsköztársaság politikai rendőrsége működött, s melynek pincéjében a Lenin-fiúk kínozták a vallani vonakodó foglyokat. A politikai rendőrség vezetője, Korvin Ottó személyesen hallgatta ki Szászt. Megkérdezte tőle, valóban mondta-e az előző napi beszédében, hogy amit ő csinál, az nem ellenforradalom, hanem szabadságharc. Persze, hogy mondta, épp ez volt beszédének egyik lényegi pontja, mert „az ellenforradalom fogalomnak van valami sötét, reakciós íze... jelezni akartam..., hogy beszédem szelleme nem a vendée-kkel, a királypárti és klerikális forradalomellenes mozgalmakkal rokon, hanem azt leheli, ami a forradalmak nemes alkateleme: a szabadságjogokért való küzdelem szellemét.” Szász fölteszi Korvinnak a költői kérdést: „hogyan is vonhatják Önök kétségbe a terror létezését?
Ez a hiperpozitivista hozzáállás ebben az esetben nagyon jótékony. A Tanácsköztársaság történetét végletesen eltorzították a keresztény-nemzeti kurzus és a pártállami diktatúra évtizedeiben is. A rendszerváltás után pedig egészen csekély tudományos érdeklődés mutatkozott iránta. A közbeszédben jelen van a Tanácsköztársaság kommunista vagy kvázi-kommunista apológiája, az immáron igen széles jobbszélen pedig felmelegítik és harsogják azt a „sötét, reakciós” és antiszemitizmussal színezett, majd százéves koncepciót, mely összerántja ’18-at és ’19-et, a bolsevizmust, a szociáldemokráciát és a liberalizmust, és rájuk hárítja át az úri Magyarország teljes felelősségét az ország tragédiájáért. Ebben a helyzetben aranyat ér egy könyv, melynek a legcsekélyebb köze sincs sem az egyikhez, sem a másikhoz, viszont feltár egy fontos és eddig feltáratlan területet a múltunkból.
