Nagyjából egy évvel ezelőtt a ráaggatott szerelemlakatok súlyától leszakadt a párizsi Pont des Arts gyalogoshíd korlátjának egy része. A Szajna felett átívelő hidakon már csaknem hétszázezer, szerelmet szimbolizáló lakat lóg, ennek jelentős része a Pont des Arts korlátján. Ráadásul ezen a hídon a nap minden percében Párizs egyik legizgalmasabb, legszínesebb forgataga örvénylik, úgyhogy igencsak meglepő, ha valaki képes ebben a sűrű és zaklatott környezetben valami olyasmit is észrevenni, ami ezen a látványos embertömegen kívül esik. Sopronyi Gyula fotográfus képes volt erre.

Festménnyé váló fénykép a Szajnán ereszkedő uszályról Sopronyi Gyula / Népszabadság

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható Lebegő nézőpont / Floating Aspect című kiállításán azok a képei láthatók, amelyeket részben 2012-ben André Kertész-ösztöndíjasként kezdett el készíteni Párizsban a fent említett hídon, hogy aztán két év múlva visszatérjen oda, és újabb felvételekkel tegye teljessé a sorozatot. A fotográfiákról első ránézésre eléggé nehéz felismerni, mit is ábrázolnak voltaképpen. Festményszerű színes foltokat látunk, a képek két oldalán fodrozódó, hullámzó vizet, középen afféle tartályokat, azokban kőzúzalékot, autót, gyerekjátékokat, vashulladékot, mindezt felső nézetből. Csak lassan-lassan esik le az ejtőernyős papírszeletke: Sopronyi Gyula egy hídról az alatta elhaladó uszályok belsejébe fényképezett bele. És hirtelen minden a helyére kerül: a víz sokféle kékje, a vastestű uszályok fémes felületei, a rajtuk lebegő természeti maradványok, szertehagyott tárgyak, pihenő emberek, a lassú haladás nyugalma és a képek láttán feltoluló már-már filozofikus kérdések az időről, az ürességről, sodródásról, ügyetlen tárgyainkról, a természetben elfoglalt helyünkről.

Sopronyi képei nagyon szépek, nyugodtak, tulajdonképpen hihetetlen, hogy abban a nagy nyüzsgésben készítette őket, bizonnyal nagy belső csenddel, belső békével. Azt mondja, őt sokan tényleg riporterként ismerik, aki napilapok (köztük egy ideig a Népszabadság) fotográfusaként napi események, háborúk forgatagában tűnt fel, és Párizsba is úgy ment ki annak idején, hogy az utcákon készít majd afféle dokumentarista fotókat, de hamar rájött, neki az akkor nem okozna örömöt. Kínlódás helyett elfordult hát az emberektől, a természet, pontosabban a víz felé fordult, amely amúgy is lételeme, hiszen gyermekkorában úszott, és még mostanában is gyakran kajakozik. Kerek négy napig ácsorgott Párizs legnépszerűbb hídjának korlátjánál, és olykor akár a lökdösődésben, a szerelmesek lakatkulcs-hajigálása közben is őrizve magányát, fényképezte a híd alatt elhaladó uszályokat, és egyre jobban megtetszett neki a festményszerű végeredmény. Az is megtetszett neki, hogy amíg korábban, riporterként a nézőnek azt kellett látnia a képein, amit ő szeretett volna, ami az ő tapasztalataiból következett, ezeken azt láthatja, ami saját élményeiből, gondolataiból szövődik a fotók köré. Úgy is fogalmazhatnánk: a nézőnek kell megépítenie a hidat, amelyről szemléli a világot.

LEBEGŐ NÉZŐPONT / FLOATING ASPECT
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
Látogatható május 23-ig