Képmentő 90.: Hétre ma várom
De mindezek a látnivalók talán együtt sem voltak olyan nevezetesek, mint a Nemzeti sarkán álló hirdetőoszlop, tetején a villanyórával, melynek mindkét oldalán kör alakú számlap mutatta a pontos időt. Miként a már idézett bédekker írta, ez az óra volt „hosszú nemzedékek óta hagyományos találkozóhelye a pesti szerelmeseknek. A forgalmas útvonalak kereszteződésében álló versek, dalok, rajzok és tréfák tették halhatatlanná”. Amit alighanem az bizonyít a legékesszólóbban, hogy 1957 januárjában, amikor még kijárási tilalomról, hellyel-közzel felgyulladó köztéri lámpákról és ritkásan járó villamosokról szóltak az újságcikkek, a párt lapja külön címes hírben számolt be arról a tényről, hogy „újra működik a szerelmesek órája a Nemzetinél”.
Halhatatlanságról azonban mégiscsak túlzás volna beszélni: hiszen a régi Nemzetivel együtt az óra is eltűnt a Blaha Lujza térről. A robbantásoknak esett vajon áldozatul? Vagy gondos kezek még időben leszerelték, és múzeumi tárgyként porosodik valahol? Jó lenne tudni. Az viszont tény, hogy pár hónappal a színház pusztulása után, 1965 novemberében a patinás épület helyét már munkagödör foglalta el: ott kezdték ugyanis építeni a földalatti majdani mozgólépcsőjét rejtő vasbeton szekrényt. A tér ettől kezdve egy bő éven át egyszerűen felismerhetetlen volt. Áthelyezték a villamos vágányokat, kibontották a főgyűjtőcsatornát, megépítették a hatalmas új aluljárót.
Az előzmények ismeretében azonban aligha meglepő, hogy ha az óra sorsa nem is, az utóélete 1966 novemberében ismét újsághír lett. Az aluljáró felavatása előtti napokban közölték a lapok az örömteli hírt, hogy az utolsó simításokkal párhuzamosan „a Blaha Lujza téri feljáró melletti tartóoszlopra felszerelik az új órát. Igaz, nem két, hanem három számlapja lesz, annál több randevúzó vendégnek jelezheti a pontos időt”.
Már azoknak persze, akik megszokásból Nemzeti híján is éppen ott adtak találkozót egymásnak, „ahol a hatos megáll”.
