„Csak a friss és éles fájdalom képes elérni bármit is” – írta Tove Jansson 1942-ben, s mintegy önkéntelenül bizonyítva elméletét, 1944-ben, a feldúlt Finnországban rajzolni kezdett egy mesét. Különös figurái azóta az egyetemes popkultúra részévé váltak. Olyan szervesen illeszkednek a skandináv mindennapokba, mintha sok száz év óta benne volnának.
hirdetés
A finnországi svéd kisebbséghez tartozó Jansson 1914. augusztus 9-én született Helsinkiben, és nem túlzás, hogy előbb kezdett alkotni, mint beszélni. A kislány édesapja, Viktor szobrász volt – anyja is az szeretett volna lenni, ám a századfordulón ez elképzelhetetlen életút volt egy nő számára. Így Signe Hammarstein a gyereknevelés mellett kiváló illusztrátorrá vált, ami némileg elfogadottabb foglalkozásnak számított. Mivel férje egyenrangú félként, alkotótársként tekintett rá, a Jansson-ház afféle művészi üvegházként működött, amelyben egymásnak adták a kilincset a kor neves festői, szobrászai, grafikusai. A kis Tove szó szerint a házaspár műtermében nőtt fel, és már igen korán megmutatkozott a kreativitása: ruhát varrt, rajzolt, festett, naplót vezetett, és közben ipari mennyiségben ontotta az önarcképeket. Mintha csak azt kutatta volna: ki is az a Tove Jansson valójában.
A negyvenes évek elején már gyermekkönyv-illusztrátorként kereste a kenyerét (készített rajzokat a többi közt a Micimackóhoz és az Alice Csodaországban egyik kiadásához), de úgy érezte, ideje kiélnie írói ambícióit is. A megszállás után zilált Finnországban sok szerző fordult ekkoriban – önként vagy kényszerből – a gyermekirodalom felé. Tove azonban többet akart a szokásos meséknél: saját világot teremteni.
Nagybátyjától hallotta először a „múmintroll” szót még a harmincas években, amikor rajtakapta őt, amint édességet csen a kamrából. „Én a helyedben óvakodnék a múmintrollokról – mondta a bácsi. – Ott rejtőzködnek az éléskamrában és csak arra várnak, hogy megjelenj, aztán rád fújnak és a lábadhoz dörzsölik jéghideg orrukat. A tolvaj annyira reszket az érintésüktől, hogy mindenki látni fogja: lopott az éléskamrából.” A félig humoros feddés szöget ütött Tove fejébe, le is rajzolta a naplójában a szóban forgó trollt. Ám a múminok nem kerültek újra elő egészen a negyvenes évekig. Akkor viszont róluk nevezte el legújabb figuráit, a mókás, fehér vízilovakra hasonlító múminokat.
Az alaptörténet egyszerű: a múminok Múminvölgy közepén élnek, s barátaikkal meg a náluk megszálló vendégekkel a legőrültebb kalandokat élik át. Hol kalózok támadják meg őket, hol dzsungel nő az ablakuk alá, hol varázskalapot találnak. A lényeg nem a körítés, hanem amit közben megtanulunk: a láthatatlan kisgyerek például csak akkor válik láthatóvá, ha életében először kiáll magáért, és kiereszti a hangját.
Az első kötet sikerét látva Jansson tágította a múminuniverzumot, mind alaposabban kidolgozva az egyre sokasodó szereplők jellemét. Végül kilenc könyvet írt és számtalan képregényt készített, amelyek manapság horrorisztikus áron cserélnek gazdát. Jansson könyveit 44 nyelvre fordították le, sok millió példányban keltek el világszerte – ő pedig futószalagon gyártotta a képregénycsíkokat. Egyszer még azt is leírta jegyzeteiben, hogy hányni tudna már a múminoktól. Mivel Jansson anyanyelve a svéd volt, örökségét éppúgy magáénak tekinti Svédország, mint a finnek, de Dániától Észtországig mindenhol ugyanúgy a kultúra részei a múminok, mint mondjuk nálunk a Macskafogó.
A múminok – hasonlóan az egyik könyvbéli történetükhöz – kisvártatva a színpadon találták magukat: 1949 óta folyamatosan mutatják be a különféle színdarabokat Svédországtól Norvégiáig. Ilkka Kuusisto zeneszerző 1974-ben operát írt a múminokról – a jelmeztervező maga Jansson volt, aki egyébként a prózai darabok munkálataiban is szívesen vett részt. Csak idő kérdése volt, hogy Múminvölgy történetei a tévéképernyőn is feltűnjenek. Az 1959-es nyugatnémet marionettsorozatot követően sorra készültek a különféle adaptációk, például a lengyel–osztrák–német koprodukcióban gyártott stop-motion bábos verzió. A legsikeresebb az a kilencvenes években készült japán–finn rajzfilmsorozat lett, amelyet idehaza is vetítettek – remek szinkronnal –, így Magyarországon is szép számmal akadnak múminrajongók a harmincas korosztályban.
hirdetés
A vászonra az 1992-es anime-mozi révén jutottak el a kedves kis fehér trollok, 2010-ben pedig az izlandi félistennő, Björk írta a főcímzenét a Comet Chase című filmjükhöz. Idén került a mozikba a Múminok a Riviérán című francia rajzfilm.
Bár Jansson 1947-ben még hitetlenkedve kérdezte barátnőjétől, hogy tényleg el tudja-e képzelni a múminkönyvek amerikai kiadását, figurái elképesztő karriert futottak be világszerte. Japánban akkora kultuszuk van, hogy létezik egy kávézólánc, amelynek üzleteiben a magányos vendég asztalához egy óriási plüssmúmint ültetnek. (Hát van-e ennél jobb társaság?) A figurák köszönnek vissza a Finnair repülőgépeiről vagy a menő skandináv márkák textiljeiről és használati tárgyairól is. Néha nálunk is feltűnnek egy-egy ruházati üzletlánc kollekcióiban, hogy a rajongók pillanatok alatt elkapkodják őket. A múminmánia non plusz ultrája mégis a Turku melletti Naantali szigetén létrehozott élménypark: a festői környezetben megépítették Múminvölgyet, amelynek lakóit jelmezbe bújt emberek alakítják a naponta odatódulók örömére. A Disney is felfigyelt a márkában rejlő lehetőségekre, az örökösök azonban nagyon óvják a múminok köré álmodott értékrendet, így elutasították a stúdió zsíros ajánlatát. A Tamperei Művészeti Múzeumban állandó kiállítás foglalkozik Tove életművével – fókuszban a múminokkal. Létezik DJ Moomin nevű előadó, de orosz rockbanda is Mumiy Troll néven, a svéd Ritual progresszív rockbanda pedig egy egész konceptalbumot szentelt a múminoknak 2007-ben.
Aki a magyar fordításokból szeretné megérteni a múminok sikerének titkát, az rendre csalódik. Egyedül a Móra kiadó 1989-es, A láthatatlan kisgyerek című kötete adja vissza az eredeti könyvek borongósan bájos hangulatát. Az újabb – tragikus – próbálkozások épp a lényeget nem adják át: hogy Jansson figurái nem ostobán gügyörésző egydimenziós gyerekmesehősök, hanem egy komplex és nagyon is felnőtt univerzum szereplői, akik a didaktikusság és gyermetegség legapróbb nyoma nélkül gondolkodtatnak el.
Jansson legfőbb erénye, hogy olyan magától értetődően mutatja be a legbizarrabb szereplőket is, hogy a gyerekek félelem nélkül ismerkedhetnek meg a különös emberi vonásokkal. Mert ne legyenek kétségeink: a pénzsóvár Mafli, a féltékeny Bájocska vagy a pukkancs kis igazmondó Pöttöm mind-mind egy emberi tulajdonság megtestesülései. Jansson soha nem is titkolta, hogy ismerőseiről, családtagjairól mintázta figuráit. Az írónő sejthetően édesanyja háttérbe szorult művészi ambícióinak állít emléket azzal, hogy Múminmama a legbölcsebb mindenki közt, egy sor rejtett tehetséggel. Két kis epizódszereplő (angol kiadásban Thingumy és Bob) rettegve cipel és rejteget egy bőröndöt. Ők Jansson és egy Vivicka Bandler nevű férjes asszony románcának állítanak emléket: a bőrönd – amelyben egy hatalmas drágakő lapul – a homoszexualitás terhét szimbolizálja. Jansson traumatikus háborús élményei üstökösök, árvizek és vulkánok formájában jelennek meg a könyvekben.
A gyerekeknek mindez persze felhőtlen szórakozás egy varázslatos világban, ahol rózsaszín vattacukorfellegeken vagy óriási szappanbuborékokban lehet repkedni – és ahol otthon mindig finom étel és meleg tűzhely várja a kalandorokat. Felnőtt fejjel nyilván egészen más asszociációkat ébreszt bennünk a melegségre vágyó tél-lény (a Groke), aki sosem kaphatja meg, amit szeretne, mert mindent megfagyaszt maga körül. Évek múltán újraolvasva könnyebben megértjük Vándort is, aki telente elhagyja a völgyet, örökös bizonytalanságban tartva legjobb barátját, Múmint a visszatérés felől. Vándor azt vallja: „Igazán csak utazás közben lehetünk egyedül”.
Az utazásra pedig – ezt a könyvek valamennyi ismerője bizton állíthatja – nem akad jobb hely Múminvölgynél.
