Most viszont, ki tudja hány ízlés- és rendszerváltozás után Esterházy hangoskönyveivel vagyok így. Leginkább az elegyes írásokkal, amelyek olyan pontosan beszélnek a korról, kényszerről és szabadságról, melyektől övezve születtek. Mert beszéljen bár Goethéről, a XXI. század nyelvéről, netán a Frankfurti Könyvvásár megnyitásának ürügyén a magyar irodalomról, mindig rólunk, magyarokról beszél.

Még pontosabban olvasó magyarokról, mint a legigazabb hazafikról. Mert aki olvas, az fönn is tart egyben: hazát, kultúrát, büszkeséget, jövőt. Mindazt, amit a politika már képtelen igazként kiejteni.

Nem mindig jó, ha a szerző saját maga adja elő a műveit, mert hajlamos túlélvezni a pillanatot, amit egy színész távolságtartóbban oldana meg talán. EP viszont hol suttogva, hol dörmögve gurgulázza elő a tűpontos mondatokat, és pont a hangszín miatt nem fáj, csak sebesedik, sebesedik és gyógyul, amit hallunk. A kritika, amit megfogalmaz. Illetve nem is kritika ez, hanem mint amikor az apa szúrja le kedvesen a fiát, hogy ha már ilyen sokat gondol magáról, akkor tessék, pontosan vegye át a labdát, és ne csak mímelje a futást. Macisajt, hallod? Mert valahogy így jó szeretni az országot, az irodalmat, a hagyományt, a nyelvet. Kedvesen leszúrva, ha nem játszik jól.

És arról beszél, hogy feladatunk igenis lenne. Munka, mármint.

Mert olvasni úgy kell, mintha folyton házmester lenne az ember, belefeledkezve és naivan. Jobb pillanataimban én is olvasó vagyok, mondja, és hallgatunk rá. Mert hallgatónak, olvasónak csodálatos élete van, és ez azon csodák egyike, amelyet nem szabad veszni hagyni. Szétszakítani, harmadolni. Kitenni napi politikának. Inkább csak hagyni megtörténni a rémületes hétfőkön és a szundikáló vasárnapokon.

ESTERHÁZY PÉTER: A MI A BÁNAT (Kossuth, Mojzer)