Hatvan év alatt a föld körül

„Egy épelméjű ember akkor bizony nem folytatta volna tovább ezt a zenét. Zenészeimmel való többszöri megbeszélés után végül mégis abban maradtunk, hogy ezt a korszakot átmenetinek tekintjük, és dolgozunk tovább saját belátásunk és meggyőződésünk szerint" – ismertette a kínos esetet a zenekarvezető. A türelem rózsát termett, a Benkó Dixieland Bandet hamarosan szárnyára kapta a nemzetközi hírnév. Az együttes csaknem négymillió kilométernyit utazott a nagyvilágban, zajos sikert aratva a glóbusz minden felkeresett pontján.

Ellenforradalom

1973-ban a testvéri Szovjetunióban tettek fordulatokban gazdag utazást. Mint Benkó Sándor beszámolójából kiderül, elsőként Dubna festői városában álltak meg, ahol a helyi művelődési minisztérium reprezentánsa a zenekari próba után jelezte: mindennel roppant meg van elégedve, csak egy a bibi: túl sok az angol nyelvű szám. A tagok megpróbálták emlékeztetni, hogy ez már csak egy ilyen műfaj, Amerikában találták ki, ahol jellemzően angolul énekelnek, nincs mit tenni – de hasztalan. Kifundálták erre, hogy ellentételként betanulnak néhány orosz melódiát, leitatták, és jó alaposan megénekeltették hát a szálloda portását, majd a hallottakból kedves bokrétát kötöttek a közönségnek. Az első dalt dermedt csend fogadta, a másodiknál már érezni lehetett némi oldódást, a harmadik pedig kifejezett sikert aratott, lett nagy öröm, ami egészen addig tartott, amíg a dühös párttitkár be nem rendelte a fiúkat a szobájába; mint kiderült az egyik daluk „fehér" orosz, tehát ellenforradalmi szerzemény volt, és ennél kevesebbért is akasztották már arrafelé. Végül aztán kimagyarázták magukat valahogy. A portás sorsának alakulásáról nem tudunk.

Nálatok laknak-e állatok?

Kép azokból az időkből, amikor még megvolt Benkóék legnagyobb dobja Benkó Dixieland Band Archívuma

Ugyane turné emléke egy asztrahányi vonatút is, amelynek keretében egyszer csak megálltak a sivatag kellős közepén, egy éppen olyan lehetetlen ponton, mint az összes többi. Állomásnak nyoma sem volt, de még életnek se nagyon, ehhez képest, ki tudja honnan, két új felszálló birkapásztor bukkant fel a kabinjukban. Az atyafiak­ italozásba fogtak, majd leszállt az est, és elaludtak, nem úgy mint a magyar fiúk, akiknek az irtózatos büdösség közepette sehogy sem jött álom a szemére. A borzongást fokozta, hogy az egyik zenész egyszer csak konstatálni kényszerült, hogy valami rémes folyadék lepte el a padozatot – mint kisvártatva kiderült, bokáig álltak a vérben.

Először halálra rémültek, hogy a pásztorok haltak bele valahogy a horkolásba, vagy valaki nagyon csöndben legyilkolta őket, minimum az egyiket, de aztán szerencsére kiderült, hogy ők ahhoz képest egészen jól vannak, ellentétben a birkáikkal, amelyeket frissen levágva utaztattak a zsákjaikban: csak az állatok leve folyt el az asztrahányi viszonylaton, habár az akkor és ott éppen elég volt. A domesztikált állatok a jelek szerint kötelező kellékek voltak az akkori szovjet idegenforgalomban.

Amikor Benkóék Herszonba értek, belföldi repülőgépjáratra szálltak, miután hű kísérőjük intézkedése nyomán lezavarták a megfelelő számú utast a tökéletesen megtelt gépről, hogy a zenekar elférjen valahogy. Benkóék erősen megilletődtek, hamarosan azonban újabb sokk érte őket: az eltávolított széksor helyén egy egész csapat kecske várta sorsa jobbra fordulását.

A sztahanovista hajóács esete

Nemsokára jött még egy harmadik sokk is: a gép nem tudott felszállni, hiába pörgették a motorokat, csak az egyik propeller volt hajlandó beindulni. A helyzetet végül egy gigantikus kalapáccsal oldotta meg a személyzet legrátermettebb tagja. A felejthetetlen turné következő állomásán ugyancsak mély benyomást szerezhettek a helyi szállítmányozás jellegzetességeiről. „Már mindannyian a földön voltunk, amikor repült a bőgő. Fentről elengedték, lent nem sikerült elkapni, és a hangszer a betonra érve pozdorjává tört.

A Chattanooga ChooChoo klipforgatása Chattanoogában, egy régi gőzösön

Mi lesz most? Hiszen a koncertkörútból még hetek vannak hátra! Kísérőnk megnyugtatott, kiváló szovjet mesterek egy-két óra alatt rendbe teszik. És lássatok csodát! A másnapi koncert előtt egy sztahanovista hajóács valóban meghozta a bőgőt. Rögtön látszott, hogy remek munkát végzett! Minden pontosan a helyén, soha ilyen masszív bőgőnk nem volt. Csak éppen nem szólalt meg, nem volt hangja. Hónapokkal később egy rajongó vette meg ereklyének a szépen politúrozott, bőgő alakú tárgyat" – olvastuk a beszámolót a családi kiadásban megjelent, Petrányi Judit által jegyzett 2007-es retrospektív albumban.

Tiszta kupleráj

A fényes Napnyugaton is belekeveredtek néhány jó kalandba. Például Franciaországban, ahol egy ízben már erősen rájuk esteledett, és még mindig nem találtak maguknak szállást, vagyis a helyzet kezdett kínos lenni. Egyszer aztán szembejött végre egy kisváros, ahol szerencsére gyorsan megtalálták az egyetlen hotelt. Az árak még francia viszonylatban is döbbenetesek voltak, de nem volt mit tenni, beharapták az ajkukat, és elkezdtek pakolni befelé. A portás azonban egyszer csak megpillantotta az egyik zenekari tag feleségét, és ettől elszíneződött az arca. Megkérdezte, hogy a hölgy mit keres itt, vannak nők helyben éppen elegen. És akkor leesett nekik, miért ez az irtózatos ár: hőseink egy kuplerájban készültek álomra hajtani fejüket aznap éjszaka.

Végtelen mustrák

George W. Bush amerikai elnök nagyrabecsülését fejezte ki a Benkó Dixieland Band zenészeinek

„A zenekar bendzsósa, Nagy Jenő minden városban kakukkos órát akart vásárolni. Ez volt a mániája. Bementünk egy boltba, végighallgatott minden kakukkos órát, ez így kakukkol, amaz úgy kakukkol, s mikor már mindent megmutattak nekünk, akkor közölte, hogy köszöni szépen, és kijöttünk. Ez rendre így történt. Életében soha egyetlen kakukkos órát nem vett" – idézte vissza Bagyari Béla az interjúkötetben, felhíva a figyelmet, hogy Nagy Jenő nagyjából ugyanezt egyszer Zürichben is elővezette, kivéve, hogy ott egy bendzsó volt a főszereplő.

Szép sorban elkezdte mustrálgatni a hangszereket, majd tudatta, hogy a legjobbat kéri, de mivel nincs meg hozzá a 800 frankja (a teljes zenekarnál nem volt ennyi pénz), kéri, hogy számítsák bele az árba az ő régi bendzsóját. Miután a tulajdonos nemleges választ adott, a muzsikus a bendzsópengetők iránt kezdett érdeklődni. Albumba rendezve mutatták be neki a méretes kollekciót, és persze kezdődött elölről a végtelen mustrálgatás. A boltos kétségbeesett a perspektívától, fogott vagy 25 pengetőt, Nagy Jenő kezébe nyomta, és finoman de határozottan kituszkolta a boltból. Vigye mind, csak menjen innen. Amikor az együttes másnap újra felbukkant a tetthely közelében, a kereskedő habozás nélkül kitette a „zárva" táblát.

Kínok kínja

Varsóban, az 1976-os Old Jazz Meeting Fesztiválon esett meg, hogy a reptéri fogadáskor valaki jó alaposan rácsapta Benkó Sándor kezére a nagykövet autójának ajtaját, a vas a jobbkeze hüvelykujját találta el. Ez az ujj ugyan csak mellékszereplő
a hangszerhasználatban, de iszonyúan fájt. Folytak a könnyei, még a tévében is látszott, milyen borzalmas kínjai vannak. A média ehhez képest félájult volt a lelkesedéstől, másnap külön kitért arra, hogy a magyar klarinétos micsoda bravúros bluesszólóval kápráztatta el a publikumot, ráadásul, mint megfigyelhető volt, olyan mélységes mély átéléssel játszott, hogy még a könnye is kicsordult...

A rejtély titka

A nagy számok törvényének megfelelően természetesen idehaza sem maradt úti élmények nélkül a zenekar. Egy tatai fellépésről érkeztek haza a Benkó klub elé, amikor döbbenten nyugtázták, hogy nincs meg az egyik dob, ráadásul a legnagyobb. Arra jutottak, hogy a tetőcsomagtartóra erősített (?) instrumentumot kizárólag útközben hagyhatták el. Az együttes technikusa, Kurucz György az egyébként világhírű motorversenyző volt olyan drága, és még aznap este visszament, hátha útközben felleli valahol a hangszert, de hiába kereste még reggel is, nem találta meg. A hírt még a rádió déli Krónikájában is bemondták, de a nyilvánosság sem segített. Benkó Sándortól évekig kérdezgették közelebbi és távolabbi ismerősei, hogy megkerült-e a már az a dob. De azt sohasem látták viszont.