Tudjuk persze, hogy ez nem önmagáért van, hogy ez az ábrázolás eszköze, a figurákat jellemzi, akik így tréfálkoznak. Bizonyos mennyiségen túl azonban visszájára fordul. Székely Csaba mind bátrabban hágja át ezt a határt is. Hovatovább bátrabban, mint hőse az erkölcsi korlátokat. A szombathelyi színház pályázatára groteszk életrajzi jelenetsort nyújtott be Vitéz Mihályról, akinek szobra áll minden nagyobb romániai város főterén. A történelmet a XIX. században általában hősi pátosszal, a XX.-ban inkább rideg (gazdasági) racionalizmussal ábrázolták.

Tomboló szenvedély színtere Mészáros Zsolt / Weöres Sándor Színház

Mostanában főképp eszetlen, alpári, atavisztikus szenvedélyek tombolásának színtereként jelenik meg a história a színpadokon. Nagyralátó dilettánsok vagdalkoznak összevissza. Lényegében így látja ezt Székely Csaba is. A gátlástalanság a legfontosabb tulajdonság, amivel sikert lehet aratni. A Márkus Emília-terem színpadán Vitéz Mihály gazdag kereskedő, józan paraszti bunkósággal mindenkinél hatékonyabban alkalmazza a csalás, az árulás, a hazudozás, a demagógia egyszerű eszközeit.

Cinikus értelme távol tartja azoktól a vak szenvedélyektől, amelyek fogva tartják társait és ellenfeleit, és azoktól a morális gátlásoktól is, amelyek esetleg megfontolásra bírhatnák. Ő csak a hatalom szenvedélyének válik rabjává, ez teszi oly elvakulttá, hogy nem veszi észre: maga is nagyobb erők játékszere. Székely Csaba ebben a darabjában két csapdát nem tudott elkerülni. Az egyik maga a történelem. Végigköveti hősének sorsát, melynek során egyre kevesebb a valódi újdonság. Csaták, hódítások lényegileg nem különböző politikai receptek szerint.

Talán csak a mérték más, a vérontás és a csalás nagyságrendje növekszik. Nincs három órára való igazi cselekmény az anyagban, és nyelvi lelemény sincs benne annyi. Mert a másik csapda, amit a szerző nem tud megkerülni, a bravúrosan alkalmazott nyelvi együgyűség. Hamar kiismerhetővé válnak azok a trükkök, amelyektől az ostobaság szellemességnek hat. Az önismétlés egy darabig vicces, vagy jellemző erejével hat, végül fárasztó lesz. A szerző ezúttal nem áll meg e pont előtt.

A színpadi történelem természetesen mindig mai történet is. Most sincs ez másképp. A múltbeli alakok sok mondata a Bánya-darabokban is helyén lenne, a prágai császári udvar hivatali rendjében a brüsszeli EU-bürokráciára is ismerhetünk. Béres Attila szakszerű rendezése, Pilinyi Márta tarka világot alkotó jelmezei, a mai populáris zenék gyakori felhangzása ezt erősíti fel. Horesnyi Balázs díszletének legfontosabb elemei a plafonról lógó mindenféle modern ócskaságok, ipari hulladékok. Valóságos szemétdomb alatt folyik a groteszk történelmi revü.

Bajomi Nagy György főszereplése sokat emel a darabon. Alkati alkalmasság és színészi intelligencia szerencsés találkozása. Élveteg behemót, akinek apró szemében homály és ravaszság váltakozik. Gőgösen tudatlan, gátlástalanul erkölcstelen, érzései vannak, de könnyedén szabadul tőlük, ha a hatalmi érdek úgy kívánja. Ellenpontja Mertz Tibor mindentudó, művelt értelmiségije, aki császári kémként manipulálja őt és a történelmet is. Csonka Szilvia féltékeny, kielégítetlen asszonyként tűsarkúban robogja végig az előadást, Horváth Ákos a szótlan székely főkapitány és a terminátornak ábrázolt Basta császári generális szerepében alkot figyelemre érdemes kettőst.

Németh Judit jelenik meg rendre a címszereplő rég halott öreganyjaként, mint jósnő. Kár, hogy a címszereplő tudathasadásában lappangó lehetőséget a szerző nem tudja kiaknázni. Jelenlegi formájában nagy, elszalasztott lehetőségnek érzem a darabot. De a témán lehet még dolgozni, csak a bátorságot nem kell túlzásba vinni.

Székely Csaba: Vitéz Mihály, Weöres Sándor Színház, Szombathely