Kodály Zoltán: Háry János. Szegedi Szabadtéri Játékok

Óriási a munka, és majdnem reménytelen. Esténként négyezer nézőnek bizonyítani be, hogy amit elveszítettünk, azt nem is veszítettük el. Megtaláljuk egy perc alatt, csak annyi kell hozzá, hogy a keretjátékot idehelyezzük a mába, Háry János nem az abonyi kocsmában mereng a múlton pipafüstbe burkolózva, hanem a metróban. Bécsi út, Francia út, Végállomás. Mindannyian tudjuk, hogy erre a kísérletre önmagában senki sem volna kíváncsi, de a horog végén termetes csali ficereg: Napóleonnak meghívták Gérard Depardieu-t.

Gérard Depardieu mint vesztes Napóleon MTV/Szegedi szabadtéri Játékok

Elvileg fölösleges luxus, Napóleon egészen kicsi szerep, bár ha ideszerveznek hozzá egy nemzetközi lényt, akkor föl kell erősíteni, lesz belőle egy negyedórás, voltaképpen fölösleges hablatyolás a színen, de mindenki úgy érzi, hogy megérte. Voltaképpen eléggé nehéz volna Napóleonra kevésbé hasonlító színészt leakasztani valahonnét, de ugyanilyen nehéz volna olyan nemzetközi hírességet találni, aki már szerepelt a Háryban.

Igaz, azelőtt Depardieu Háryt játszotta, most meg már olyan fizikai állapotban van, hogy az ember kissé ijedten nézi a ténykedését, szuszogását, izzadását, nem lehet tudni, saját lábán fogja-e elhagyni a színpadot. A végére kiderül, hogy minden rendben van. Mint öreg róka, rögtön fölismeri maga mellett a másik öreg rókát, Bodrogi Gyulát, aki császár is és silbak is, utóbbi minőségében még azt is beidézi, hogy ő a híres egyfejű. Kodály forog a sírjában, de hadd forogjon.

Nem ő tehet róla, hogy másképp alakult a világ, mint azt lassan kilencven éve elképzelte, hogy a népi kultúra nem vált vérré, a verbunkos vidám katonáit úgy nézzük, ahogy most látjuk: cincérbajuszos combizomparádénak. Háry csatát vesztett, talán háborút is, ma az, hogy „inkább nézem az abonyi kettőt”, nem az édes otthon, csak a reménytelen provincializmus dala. A háborút veszített Háry Jánost most nagy és rokonszenves erőfeszítéssel tolják diadalra Szegeden, a megfordított szabadtéri színpadon, ahol a háttér az idén kivételesen nem a dóm, hanem a téglafal.

Vagy dehogy a tégla, a metró, és ha az elmegy, az előadást skurcban nézők láthatják a díszletmunkások szorgalmas lábait, amint tolják a szerelvényt. Lehetne ez is a magyar valóság színre álmodása, de csupán baleset, kis mulatság a szélen ülőknek. A valóság a metrót fölváltó kártyavár, ami háttér, és amint az várható, az utolsó jelenetben össze is omlik. Igaz, csak finoman. A statisztéria dobja föl a magyar kártya lapjait, rájuk hullik vissza, nem sérül meg senki.

Nem Béres Attila rendezése a meghatározó elem a színen, bár kétségkívül jó kezekben van a darab, úgy dolgozik a rendező, hogy betölti a teret, a nagy gesztusok messziről is láthatók, meggukkerozva pedig kiderül, hogy közelről is sokat dolgoznak a művészek, talán csak Gálvölgyi János nem találja a helyét vagy legalább a poénosra megírt szövegét: róla kissé elfeledkeztek, majd versben beszél, hátha az is vicces. Az embereknél azonban fontosabb a díszlet, abszolút bravúros dologmetróstul, várastul.

Cziegler Balázs munkájánál már csak a ruhás Tihanyi Ildié a fontosabb, a mézeskalács szívet kívül, a zubbonyukon hordozó huszárok, a habcsókos, dekoltált bécsi udvar, a francia egyenruhát levevő, alatta székely harisnyát viselő katona-tolmács, az egyébként is a színt tehetséggel betöltő Zayzon Zsolt. Örzse pipacsos szoknyája, és ahogy énekli benne a Szegény vagyok, szegénynek születtem-et: a lány forog maga körül, és minden forgással hullanak a szoknyájáról a pipacsok. Nem énekel csúnyán Bordás Barbara, de éppenséggel megtehetné, akkor is tudnánk, miről van szó.

Hosszú az előadás, nem csak Depardieu miatt, de sok a próza, és ha például Vasvári Csaba mondja, akkor mintha soha nem is akarna véget érni, éjfél is elmúlik, mire elmegy a színen az utolsó metró, a jellegzetes nyújtott karú, nyújtott lábú Juronics-forgások megállnak. Háry él. Öregen is, Király Levente törődött hangján, fiatalon, Homonnay Zsolt időnként bántóan éles orgánumán. Ő jött le hozzánk, nem mi hozzá, de a lényeg, hogy találkoztunk.