Persze könnyebb ilyen kérdéseken rágódni egy paksi fizikus édesapával a családban, de Ottó már kisgyerekként fúrt, faragott. Mikor kicserélték a telefonvezetékeket a környékükön, az ott hagyott kábeleket szedegette össze kilencévesen. A kétméternyi darabokat szétvágva ezerszínű drótokhoz jutott, melyekből virágokat, karkötőket készített, s osztálytársainak adta el őket nagy sikerrel.
Rögtön bejutott a Képzőre, ahol érdeklődése a mozgásszobrászat felé fordult. Mindig zavarta, hogy egy hagyományos kiállításon nehezen jön létre közvetlen kapcsolat az alkotással.Nem lehet semmit sem megérinteni, kipróbálni. Több játékosságra, interaktivitásra vágyott. Úgy érezte, egy mozgó szobor mindannak ellentéte, ami unalmas lehet egy múzeumban. A mozgó tárgyak felé fordult, próbálta megérteni működésüket. Sorra gyártotta a mozgatható figurákat. Egy banális véletlen hozta a nagy ötletet. Müncheni Erasmus-tanulmányai alatt az egyetemen, az egyik fűtőtest mögül piszkált ki egy felhúzható Kinder-játékot, ami működés közben viccesen táncolt. Hazahozta, s több éven át vizsgálgatta a játékfigurát, felnagyította az arányait, modellezte a mozgását.
Végzősként már készen állt a nagyobb változat, a Csepeli Gépember megalkotására. Az alapanyagok beszerzése sem jelentett problémát, mivel a paksi vastelepen törzsvásárló: imád turkálni a fémszemét között. A tornarobot fiktív háttérsztoriját is kidolgozta, a műveihez mindig is gyártott magánmitológiát, hogy még élőbbek legyenek a szobrai.
A Nem mi voltunk! csapat tagjaként több tematikus kiállítással szórakoztatta már a nagyérdeműt. Egyszer egy kitalált játékgyárat töltöttek meg retró játékokkal, a mesteri illúziókeltés jegyében a nyolcvanéves gyár játékai mellett a korhű termékkatalógusokat is kidolgozták. A véresen komoly infantilizmus kedvére van Ottónak. Szereti az alkotásait körüllengő káoszt: sosem tudhatjuk, átverés áldozatai vagyunk-e vagy tényleg létező tárgyakról van szó. Így Ottó többi szobra, például a konyhai tér-időgörbítő, a háromdimenziós adáshiba-generátor vagy a Bugyborékoló is adnak gondolkodnivalót bőven.
Egyetem után, némi összeköttetéssel és még kisebb angoltudással vágott neki Londonnak. Jól jött a hegesztői tanfolyam, amit még itthon végzett. Képzőművészeti asszisztensként készített öntőformákat, asztalokat, mindent, amit lehetett. Két éven át dolgozott az Angol Nemzeti Operában szabadúszó kivitelezőként: életnagyságú világháborús repülőgépen, többméteres bábokon, legutóbb egy Terry Gilliam-darabhoz óriási ördögfejeken.
Mégis hiányoztak neki saját agyszüleményei. Míg a kollégák ebédeltek, ő kisebb szobrokat kezdett építeni. A lehullott csavarokból, félretett kis vasdarabokból született meg a Lunch Break Warriors-kollekció, azaz az Ebédszüneti Harcosok. Londonban is megtalálta a maga kincsesbányáját. Apálykor hosszan bejárható a Temze partja. A folyómederből gyűjtött téglákból lett a harcosok teste, a törött sörösüvegek tetejéből a fejük: egy seregnyi rozsdás, levitézlett Don Quijote.
London után jelenleg hosszabb távra itthon tervez. Csak egy dologban biztos: a mozgásszobrászat és a robotika mellett a humorhoz is lesz köze. Ottó szerint egy kis pimaszság jót tesz az alkotásnak. Kedvenc emléke: mikor a tornarobotot kiállították, nem hitték el, hogy ő a készítő. Hiszen ott volt leírva a részletes története az 1960-as évekből: hogyan alkothatta volna ezt egy mai egyetemista? Mikor elmagyarázta a működését, az érdeklődők megdöbbentek. Végül annál nagyobbat csattant a poén. Ottó pont ezeket a pillanatokat élvezi a legjobban, őt ez tartja mozgásban.
