galéria megtekintése

Az emberi kaland vége – Hankiss Elemér halálára

21 komment

Lengyel László

Hét éve kockázott a Halállal. A könnyedség, a laza csukló, a komoly tudóshoz nem illő kópés csalás együttesen mindig legyőzte a Halált. Bár minden éjszaka, amikor a sötétbe nézett, tudta, hogy vesztésre van ítélve. Pénteken ugyanolyan felszabadultan dobott. Oda se nézett. A Halál finoman hosszú ujjai közé vette a kockát, csavarosan megpörgette.

– Ez igen! Sikerült neki. Érdekes. És alighanem elnézést kért a Haláltól a sok-sok fáradságért, ahogy Lilitől, aztán az orvosnőtől, a nővérektől, az utoljára látott fáktól, az ég csíkjától, még a surrogó lélegeztetőtől is. Bocsánatot kért mindenkitől, önmagától, hogy ebben az ismeretlen világban alkalmatlankodott. – Még lettek volna kérdéseim. Mások halálát tisztességtelen aljasságnak, árulásnak tartotta. A magáét mellékesnek. Szombaton délután már kisimult, kissé szigorú arccal feküdt. Az őt siratókat csodálkozva nézné: – Várjatok, mindjárt elmesélem, hogy milyen. Semmiség.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

Hankiss Elemér, a világban egyik legismertebb tudósunk, gondolkodónk állandóan adott ennek az országnak, miközben az ország folyamatosan elvett tőle.

A kamasz fiútól a háború elvette a debreceni professzori lakás és világ tündérkertjét. Meghurcolták az apját. Kizárták az Eötvös Kollégiumból. Segédmunkára kényszerítették. 56 után lecsukták. Megint segédmunkára szorították.

 

És ez az átkozott, áldott ország valamilyen titkos vonzása nem engedte, hogy Párizsban vagy Washingtonban maradjon. Remélte a társadalmi szerződést 1989-ben. Erre megpróbálták megalázni a Magyar Televízió elnökeként. Ki akart találni egy másik, európai Magyarországot. Belekényszerítették egy balkáni, keleti karámba. Békíteni szeretett volna. Belerúgtak.

– Megérte?

– Kaland. Itt sose unatkozik az ember.

Mozarti természetességgel volt könnyed: bármely gondolatot, eszmét első hallásra formába öntött és lejátszott. Mindent előbb érzett és tudott egy fejhosszal. Akkor és ott elemzett összehasonlító módon József Attilát és Shakespeare-t, amikor még senki. Aztán odahagyta, hogy irodalmi, majd társadalmi szerkezeteket vegyen szemügyre. Majd értékkutatás. „Régi eszméimet barátaimra hagyom" – mondta iróniával Lukács György Benedek Marcellnek. Hankiss Elemér is mondhatta volna: nem érdekelte, amit tegnap csinált. Játékos ember, szellemi kalandor, anti-akadémikus volt. De koboldszerű, vibráló, megfoghatatlan lénye mögül patrícius méltóság és távolságtartás sugárzott. Magát kigúnyolta, ha akarta, de soha nem tűrte, hogy őt kigúnyolják, megalázzák.

A legszabadabb és legfüggetlenebb szellem volt. Hankiss élni vágyó és tudó, mindenre kíváncsi, rákérdező és rácsodálkozó patrícius liberális, konzervatív demokrata egy olyan korban és olyan országban, ahol a kocsmai tudatlanságú antiliberalizmus és a naponta önkényeskedő tekintélyuralom a természetes. Semmilyen kötést, korlátot el nem ismerő európai, sőt, világpolgár volt, aki bennünket, magyarokat tapintatos és együtt érző szociál-antropológiai vizsgálatoknak vetette alá. – Nem kell más, mint nyitott szemmel járni! Meghallgatni másokat! Megérteni!

Lévy-Strauss módszereivel vizsgálódott nem a trópusokon, hanem a budapesti Kossuth utcán és a vecsési közértben. Hallgatta a bennszülöttek meséit, ami nem egyéb, mint hogy egész nap ülnek és egymásnak hazudoznak, figyelte köszönési, szakítási, ajándékozási, közlekedési, tanulási és utánzási szokásaikat. Cikkeiből és könyveiből egyszer csak egy társadalom ismert magára. A Társadalmi csapdák, a Diagnózisok százezreket tanított meg felkelni, mosdani, tükörbe nézni, gyereket megölelni, észrevenni, hogyan hagytuk cserben a másikat – élni. Az élet nevezetű tudomány/művészet/stílus/modor/divat mesterétől tanult ezután mindenki.

Bűbájos volt, bárkit elvarázsolt. Bámulva hallgatta őt az utcaszéli hajléktalan és a belga királynő, a betegszállító és a milliárdos bankár. Olyan természetes egyszerűséggel fordult a határőrhöz, hogy fordítsa meg miattunk az egész kocsisort – örömmel megtette –, ahogy az amerikai professzorhoz, hogy gondolja át újra mondanivalóját.

Átgondolta. Nem akadt senki, aki ne akart volna neki segíteni, vele együttműködni, amikor odafordult hozzá. Patrícius udvariassággal hitt az ember és ember közötti egyenlőségben. Soha nem fogadta el a magyar születési, hatalmi, vagyoni előjogok gyalázatát. Az emberi kalandot és a Proletár reneszánszt, a magas és a tömegkultúra, a szellemi és az anyagi civilizáció keveredésének globális kalandját egy mélyebb emberi egyenlőség tudatában írta.

A kelet-európai értelmiségi igazi belső drámája: hogyan legyen úgy szinkronban a világ szellemi áramlataival, hogy eközben ne szakadjon el a hazai és a kelet-európai valóságtól. Ne legyen előkelő idegen, de ne is maradjon rabja a szűkös viszonyoknak. Hírt adjon rólunk és egyenrangúan szerepeljen a világ színpadán, ugyanakkor hírt hozzon nekünk, és adjon szellemi lökést az itteni folyamatoknak. Hankissnak ez tökéletesen sikerült a rendszerváltás idején, amikor ránk pillantott a világ hatalmas tekintetével, a kelet-európai alternatívákról írott könyvével, majd a „kalandból vállalt" MTV elnökséggel. Szinte mindent számba vett, ami Kelet-Európában a rendszerváltással bekövetkezhet, és abból a negatívumok szinte mind be is következtek. És amikor demokrácia-leckét adott a parlamenti bizottság és a kamerák előtt a magyar népnek, akkor igenis tudta, hogy ez kötelező tananyag lesz ebben az országban évtizedekre.

Bátor és tisztességes volt. Ez mind a Kádár-korban, mind az elmúlt 25 évben, a gyávák és tisztességtelenek korában, kivételes karakter. Személyes, és amikor volt intézete, akkor intézeti tekintélyét emberek védelmére használta. Mindig kézzelfoghatóan szolidáris volt a bajbajutottakkal. Nem volt ellenzéki. Nem volt marxista-lukácsista. Nem volt nép-nemzeti. Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Keresztury Dezső, Kosáry Domokos, Németh G. Béla, Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Ottlik Géza, a történelmi mélybe és a nyugati messzeségbe ágyazódó, európai magyar civilizáció volt az otthona.

Tökéletesen otthonos volt az európai kultúrában és az amerikai civilizációban. Értette, hogy az amerikai és az európai meghasonlás abból származik, hogy az amerikai a megoldásban, az európai a problémán gondolkodik, hogy az amerikai forradalom világos és egységes történeti realitást hozott létre, az európai kontinens forradalmai és háborúi viszont megoldhatatlan kérdéseket és problémákat vetettek fel. Hankiss amerikai volt Európában, amerikai-európai Kelet-Európában és Magyarországon.

Magányos volt. Nekünk otthonos, melegebb, békésebb, „kitaláltabb" világot igyekezett adni, miközben neki nem most, hanem nyolcvan éve vált félelmessé, ismeretlenné és megbízhatatlanná a világ. Elolvasta és tovább küldte a palackba zárt üzenetet: „Itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik / Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / S a fogatösszeszorító Dac / Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken / És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre." Tehetségének mesepalotájában mind a kilencvenkilenc szobába beengedett, de énje egyetlen szobájának ajtaját sose nyitotta ki. Bement-e ő oda? Kérdezett-e magától? Vagy félt bemenni és bármit kérdezni.

– Várj, mindjárt jövök – mondta, nyakán összehúzva a réges-régi vörös sálat.

És most az egyszer, nem jött vissza.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.