„Ha ránéznek egy Esterházy-képre, akkor engem is lássanak benne”

MAGAZIN: A fotós teljesen el tud rejtőzni a munkái mögé. Egy zenész azonban a koncerteken maga is kiáll a színpadra.

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Igen, az előadóművészet erősen kapcsolódik az előadó pillanatbeli jelenlétéhez. Az élő előadás mindig megismételhetetlen, soha nem tudom már megváltoztatni azt, amit utólag másképp gondolok.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Egy hárfás tud figyelni a színpadi jelenlétének arra a részére is, ami nem a professzionális előadáshoz tartozik? Például hogy tartja a lábát, vagy milyen az arckifejezése?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Minden, ami a színpadon zajlik, az előadáshoz tartozik. A látvány ugyanúgy része a koncertnek, mint az, amit hallunk, a zenész ruhájától kezdve a sminkjén át a gesztikulációjáig minden. Ennek tudatában készülök egy-egy koncertre, de játék közben nem tudok erre úgy figyelni, hogy műviséget sugalljak. Akkor is csak az tudok lenni, ami vagyok.

MAGAZIN: Mennyire adja át magát az érzelmeinek egy előadás alkalmával, vagy mennyire marad kívül a darabon?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Ez attól függően változik, hogy szóló vagy kamaradarabról van szó, zenekarban játszom vagy szólistaként. Ideális esetben bele tudom engedni az érzéseimet a zenébe és katarzist élek meg előadás közben. De van, amikor teljes kontrollra van szükségem, egy versenyen például, ahol nem szerencsés, ha kiengedem minden vehemenciámat és érzelmemet. Ott - tisztelet a kivételnek - a jólfésült arany közép szokott nyerni.

MAGAZIN: A fotósnak viszont kívül kell maradnia az eseményeken, nem szabad beavatkoznia.

VALUSKA GÁBOR: Mivel főleg művészeket fényképezek – irodalom, zene, a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak 2010 óta dolgozom, – ott az a legjobb, ha a fotóst nem veszik észre. Minél csöndesebb vagy, minél jobban elbújsz, annál jobb. Mintha kulturális természetfotós lennék. Értelemszerűen a képeidnek nem ezt kell sugallni. Azokon azt kell látni, hogy mindenütt ott voltál. A Zeneakadémián annál rosszabb nincs, mint amikor egy csellós egyedül játszik a színpadon, te egyet kattintasz, és ezzel megölöd az egész hangulatát a koncertnek.

MAGAZIN: Tényleg ennyire zavaróak a zajok?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Van, amikor az ember nagyon elmerül a zenében, ez nálam a gyakorlásra jellemző. Koncerten inkább azt érzem, hogy minden kiélesedik, egyszerre látok és hallok mindent. Ezt sok minden meg tudja zavarni, például hogy elsuhan egy árnyék és elkezdesz önkéntelenül azon gondolkodni, hogy ez egy fotós lehetett... Az a legjobb, amikor a koncentráció egy ponttá sűrűsödik és meghallod a csendet. Ez lecserélhetetlen élmény. Ha valamiért, ezért érdemes zenésznek lenni.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Úgy tűnik, hogy önnek ki volt jelölve ez a pálya, hiszen az édesanyja is hárfaművész. Volt önben kétség, hogy zenész legyen?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Volt. Abba is hagytam egy időre a hárfázást.

MAGAZIN: Lázadó korszak?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy én mást is szeretnék csinálni. Gyerekkoromtól kezdve erre a pályára szántak és minden más érdektelen volt, még az iskola is. 18 évesen elmentem otthonról és abbahagytam a hárfát. Egy évig nem játszottam, csak tanultam. Jó tapasztalat volt. Megérte, mert hiányozni kezdett a zene és a hangszer, utána saját elhatározásból kezdtem el foglalkozni a zenével. Rájöttem, hogy én csak ezzel foglalkozva tudok létezni.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Milyen más karrierben gondolkozott?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Szerettem volna kutató lenni, virológus vagy patológus. De az egy év, ami kimaradt meghozta azt az azóta is tartó éhséget, hogy nem tudok elmenni nyaralni sem, mert három nap után hangszerhiányom van. Idén először tudtam a szabadságra is magammal vinni a hárfámat és nagyon boldog voltam.

MAGAZIN: Hova lehet hárfát is vinni?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Egy erdélyi faluban voltam egy hegy tetején álló pici faházban. Katasztrofálisan nehéz volt felcipelni a hárfát, de tíz napig tudtam, hogy bármikor odaülhetek és ez nagyon megnyugtatóan hatott rám.

MAGAZIN: Gábor hogy került az építőmérnöki karról a fotós pályára?

VALUSKA GÁBOR: Szerintem 18 évesen nem lehet életre szóló döntéseket hozni. Én akkor kitaláltam, hogy építőmérnök leszek. Szintén kézzel fogható, látványos dolog. Nagyjából másodévben éreztem, hogy ez nem nekem való, de még évekig csináltam, főleg a nagypapám miatt, akinek nehezen tudtam bizonyítani, hogy a fotózásból komoly hivatás lehet. A fényképezés egyre inkább egész embert kívánt, egyre több helyre hívtak.

MAGAZIN: Miért épp az írók lettek a témái?

VALUSKA GÁBOR: Amikor elkezdtem fényképezni, a Litera.hu-nál épp kellett egy fotós, egy félévre rá indult a Könyvesblog. Nem egy klasszikus fotóriporteri munka. Nyugalmasabb téma az írók életének a fotózása, de igyekszem sokféle nézőpontból megfogni, a feladat játékos, mivel az írót a könyveivel azonosítjuk. De más művészeket, többek közt zenészeket is fényképezek.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

MAGAZIN: Ennek révén dolgoztak együtt?

RAZVALJAJEVA ANASZTÁZIA: Májusban a karrieriroda jóvoltából találkoztunk. Ez a Zeneakadémián tanuló, végzős diákoknak nyújt segítséget a pályakezdéshez. A támogatás egyik része egy portfólió elkészítése volt. Az első nem annyira sikerült, így néhányan kértük, hogy legyen egy másik fényképezés. Akkor találkoztunk Gáborral.

MAGAZIN: Ki volt az első író, akit fényképezett?

VALUSKA GÁBOR: Három hónapja dolgoztam a Literánál, amikor azt mondták, hogy megyünk Závada Pálhoz nagyvizitre. Az izgalom megvolt, de végül megcsináltam, amit szerettem volna. Ez nyolc éve tart, folyamatosan keresni kell az új fogásokat a témán. Az egyik kedvencem a Tárgyalás című sorozat a Könyves Magazinban, az írókat az alkotóhelyükön, asztaluknál fotózom egy fura perspektívából, de a lényeg az, hogy ők hol dolgoznak, hol inspirálódnak. A végeredmény picit olyan, mintha belelátnánk a fejükbe is.

MAGAZIN: Mi kellett ahhoz, hogy ilyen közel engedjék?

VALUSKA GÁBOR: Az írók befelé forduló alkotók, akik a szöveg írásával éveket eltöltenek. Elsősorban a szöveg mögötti, azon túli szerzőt kell megmutatnom, és ezért együtt kell tudnunk működnünk, meg kell bíznunk egymásban. Évek munkája, hogy el tudj jutni Nádas Péterhez Gombosszegre elkészíteni egy régóta tervezett képet.

MAGAZIN: Önnek egyszerűbb a nyaralást és a fényképezést összekapcsolni?

VALUSKA GÁBOR: Viszek magammal gépet a szabadságomra is, mert kifejezetten rosszul érzem magam, ha nincs nálam. De ahogy kezdek lenyugodni a nyaralás alatt, már nem akarok mindent lefotózni.

MAGAZIN: A családja hogy viseli?

VALUSKA GÁBOR: A feleségemmel az első nyaralás óta van egy szabályunk: minden napra van három vétója. Ha már azt érzi, hogy elég volt a fényképezésből, akkor nyugodtan mondja. Nekem is van vétóm. Ha azt érzem, hogy ez életem képe, akkor azt megcsinálhatom, de meg kell indokolnom. Mivel mellette váltam fotóssá, tudja, hogy ennek élek, de kellett egy biztosíték, hogy együtt nyaralunk és nem ő külön nézi a várost, én meg fotózok.