Fouchét bő másfél századon át szinte egységesen gyűlölte az utókor. Joseph Conradnál görény volt, Ehrenburgnál vámpír, Hugonál „démoni lélek, aki egy hulla ábrázatát viselte". A szélesebb közönség leginkább Stefan Zweig sok nyelven kiadott, nagyon olvasmányos, de annál kevésbé megbízható és még kevésbé objektív életrajzából ismerte őt. Ez volt az egyetlen magyarul elérhető Fouché-életrajz mostanáig. Pár hete jelent meg Hahner Péter majd nyolcszázoldalas, magisztrális műve, az Államférfiak, Fouché és – a másik rosszhírű – Talleyrand párhuzamos életrajza. Ezzel érkezett el hozzánk az a realista Fouché-kép, ami az utóbbi évtizedekben világszerte felváltotta a régit. A bonyolult az egyszerűt.
Fouché rabszolga-kereskedelemből meggazdagodott bretagne-i tengerészcsalád sarja volt. Az oratoriánus rendben nevelkedett, és közkedvelt, féllaikus tanárként oratoriánus kollégiumokban oktatott matekot és fizikát. Mértékletes életet élt. Keveset keresett, keveset költött, a későbbiekben pedig hűséges, családcentrikus férj és jó apa lett belőle. „Elbűvölő természete volt, és rendkívül szeretetre méltó ember volt" – írta Robespierre húga róla, ki nem csekély szerepet játszott imádott bátyja kinyírásában.
Fouché első árulásaként emlegetik, hogy átállt a girondistáktól a jakobinusokhoz. Igazából nem voltak akkor még éles határok a pártok között. A konventben a legnépesebb csoportot a pártközi „Síkság" tagjai alkották, akik 1792 békésebb jövőt ígérő ősze és az 1793 tavaszán kibontakozó nagy bel- és külpolitikai válság között tömegesen áramlottak át a radikális politika hívei közé. Ezen átáramlásnak közbülső állomása volt, amikor az egyre vészesebb indulatok lecsillapítása és a polgárháború elkerülése végett a „Síkság" képviselői is megszavazták a detronizált király kivégzését. „Az aktuálpolitikai helyzet és a forradalmi ideológia logikájának örvénye egyre gyorsabban ragadta magával a konvent képviselőit, s köztük Fouchét is, a királygyilkosság, a jogrend teljes megtagadása, ezzel pedig a diktatúra és a terror felé" – írja Hahner. Hamis az a legenda, hogy Fouché egyik nap még a király megmentését ígérte, másnap pedig a halálára szavazott.
Kommunista, ateista, véreskezű szörnyeteg – ez a kép alakult ki az utókorban 1793 Fouchéjáról. A kép hamis, de Fouché bűnei sem csekélyek. Az országot külső támadások fenyegették minden irányból, a belsejében kiterjedt és kíméletlen polgárháború dúlt. A forradalom táborában az a meggyőződés uralkodott, hogy ebben a helyzetben minden eszköz megengedett. A terror fokozását követelte a párizsi központ is és a helyben szorongatott radikálisok is. A lázadó vidékekre kiküldött konventbiztosként a pragmatikus Fouché megpróbálta eltalálni a terror „szükséges és elégséges" mértékét. Próbált szóban és írásban radikálisabb, tettben kevésbé kegyetlen, de eredményes lenni. Megmaradt „kelletlen" terroristának. De „aki egy tömeges terrorra alapozott rendszerben vállal hivatalt, az aligha kerülheti el, hogy cinkosává ne váljon ártatlanok elpusztításának". (Hahner) A „lyoni tűzmester" áldozatainak számát ugyan eltúlozták, de így is voltak vagy kétezren. Nem hajtotta végre a város teljes elpusztítását követelő konventi határozatot, a hírhedt kartácsos tömeggyilkosság után igyekezett mérsékelni a terrort, ezért is hívták vissza. Fouché bűnei árnyalt megítélésben is súlyosak, csak éppen a korhoz képest nem kirívóak, és sokakkal ellentétben küldetését nem kötötte össze magáncélú harácsolással, minek következtében félreállítása után súlyos anyagi gondokkal küzdött.
Fouché részvételét a jakobinus diktatúra 1794-es felszámolásában ismét lehet árulásnak tekinteni, de amögött is az a felismerés áll, hogy a terror fokozásának a politikája fenntarthatatlan, vállalhatatlan, pusztító. És persze egyértelmű volt, hogy ha nem Robespierre, akkor ő pusztul bele. Thermidor nem egyéni árulók műve volt, hanem elsősorban a jakobinusok kollektív fordulata, mely elvágta az utópisztikus, kommunisztikus totalitárius diktatúra felé vezető utat, és lehetőséget adott a liberális és parlamentáris tőkés rendszer megszilárdítására. Ezt a lehetőséget a direktórium éveiben, Robespierre és Napóleon között részben kihasználták, részben eljátszották. Az évekig mellőzött Fouché e felemás korszak végén lett rendőrminiszter.
Ő alakította ki azt a társadalomfelügyeleti modellt, mely megfelelt a demokrácia és a diktatúra közötti állapotnak az általános választójogon alapuló európai demokráciák kialakulása előtt bő száz és a jakobinus terror után néhány évvel. Az akkori világ leghatékonyabb rendőrségét hozta létre, mely gyorsan és jó hatásfokkal derítette fel a bűnügyeket. De Fouchét igazán a rendőrség politikai funkciója érdekelte. Mindenféle körökben voltak szép számmal barátai és bizalmasai, mindenhol jelen volt, mesterien alakította személyi kapcsolatait barátságos nyugalmával, szívélyességével, nagylelkűségével. Páratlan hatékonysággal zsarolt és korrumpált.
„A bűnt az állambiztonság adófizetőjévé változtattam" – írja emlékirataiban. A játékkaszinók, kártyabarlangok, bordélyházak és egyéb bűntanyák tulajdonosaitól kvázi „védelmi" pénzt szedett, abból rengeteg informátort és befolyásos személyt fizetett le, s a bűnözők közül is tömérdek besúgót verbuváltatott. Mindenről tudott, és a tudását belátása szerint osztotta meg támogatóival és támogatottjaival. Mindezzel arra törekedett, hogy ne jöjjön vissza se a forradalom előtti, se a thermidor előtti „átkos". Minden szélsőségre lecsapott, és minden mérsékelt erővel kiegyezésre törekedett. Azt védte, ami az adott történelmi állapotnak megfelelt, ami a haladás alkalmas kerete volt. A haladást szolgálta tehát olyan eszközökkel, melyek a haladás következtében a haladott világban régóta elfogadhatatlanok. (Hisz akkor még a kínvallatás is „természetes" volt.)
Fouché ezzel a „»tágas középutat« kínáló politikával... megelőlegezte Bonaparte belpolitikáját a konzulátus idején – azt a belpolitikát, amellyel valóban sikerült lezárni a polgárháborút." (Hahner) Fouché előkészítette azt az államcsínyt, mely a direktórium államcsínyei után végre olyan vezetőt ígért az országnak, melyet a többség támogat.
A rendőrminiszter naponta megjelent Napóleonnál, és tájékoztatta őt arról, hol, miről, miként vélekednek, „de nem azért, hogy egy rendőrállam keretei között elnyomja ezt a közvéleményt, hanem azért, hogy rávegye a végrehajtó hatalmat annak... tiszteletben tartására." Franciaország visszanyerte külső és belső békéjét, nagyhatalmi erejét. Ezt a kegyelmi állapotot dúlták szét Napóleon teljhatalmi és birodalmi ambíciói. Napóleon kétszer rúgta ki Fouchét. Másodszor akkor, amikor a császár háta mögött próbálta megteremteni a békekötés lehetőségét Angliával. Párizs nem Fouchétól rettegett, hanem a „»független, józan, mérsékelt«" miniszter menesztésétől ijedt meg.
Az Elba-szigetéről visszatérő császár ismét bevette Fouchét a kormányába, ahol ő azon fáradozott, hogy a reménytelen és kártékony visszatérési kísérlet bukását belülről gyorsítsa, és a Bourbon-restaurációt minél liberálisabbá és alkotmányosabbá tegye. Módszeresen akadályozta Napóleon, majd XVIII. Lajos megtorlási akcióit, és mentette, menekítette azokat, akiket kénytelen volt felvenni a vád alá helyezendők listájára. A király visszatérése utáni választásokon a konzervatív, királypárti jelöltek taroltak, a mérsékelt kormány és vele Fouché megbukott. Végleg kegyvesztett lett, és gazdagon bár, de száműzetésben halt meg Triesztben, 1820 karácsonyán.
Fouché sok rendszert kiszolgált, sok személyhez volt hűtlen, de ez – a Cimourdain-féle fanatikusok kivételével – a korszak minden politikusáról elmondható. Az viszont kevesekről, hogy végig és következetesen hű maradt azokhoz az értékekhez, amelyekre országának jövője épült: a rendi különbségek felszámolásához, a felekezeti privilégiumok és a diszkrimináció megszüntetéséhez, az átfogó jogi, közigazgatási, igazságszolgáltatási reformokhoz, az alapvető egyéni szabadságjogokhoz, a bűnözés visszaszorításához, a szegények szociális támogatásához.
Fouché nem az az ember, akinek a lépéseit jó lelkiismerettel el lehetne fogadni vagy el lehetne ítélni. Egy közéleti pálya – olykor ismerős – drámai dilemmáit lehet az ő életén keresztül átélni.
„A toll borzad leírni a jeleneteket, amelyek közt e határozatot a Párizsból kiküldött büntető bizottság végrehajtotta." Móra Ferenc borzadó tolláról és a Fouchéék által végrehajtott lyoni megtorlásról van itt szó. Móra borzadva bár, de egyetértőleg ír Lyon megbüntetéséről, s figyelmezteti 1919. április elsején a Szegedi Naplóban a város népét, hogy „a diadalmas proletariátus" „irgalmatlan halált" ígér annak, „aki moccanni mer az új világrend ellen". Móra Zadravecz István páterrel, Horthy Nemzeti Hadseregének későbbi papjával beszélgetett az előző napon. Ebből a beszélgetésből következtetett arra, hogy Szegeden „ellenforradalom" készül. Persze Zadravecz is szocializmust akart. „Nemzetiszocializmust". Róla szól majd születésnapján a júniusi Hólánc.
