Örökkévalóság a gleccsereken

Doyle atya elismeri, hogy az elmúlt években az 1200 fős nyári létszám töredéke, mintegy harminc ember járt vasárnap a katolikus misére (a „fénykorban” emlékei szerint mintegy 70 fős volt a gyülekezet). Mint mondja, az emberek talán azért is maradnak el, mert az internetnek köszönhetően napi szinten kapcsolatban vannak a szeretteikkel, és nem érzik akkora szükségét a lelki támasznak, mint korábban. Azt mindenesetre sajnálja, hogy elbúcsúzni sem tudott az Antarktisztól, ahova 1957-ben érkezett meg az első christchurchi pap, Ronald O’Gorman – az Egyesült Államok Haditengerészetének egyik jégtörőjén.

A második világháború után az Egyesült Államok kutatóprogramokat indított több, addig kevéssé ismert régióba, köztük az Antarktiszra. Ahogy bővült a McMurdo állomás, úgy nőtt az igény az állandó egyházi jelenlétre a jeges kontinensen, ezért felkérték a „közeli” christchurchi egyházmegye katolikus papjait, hogy a karácsonyt felváltva töltsék a kontinensen. Az ünnepi időszakot azonban hamarosan egész nyaras kiküldetés váltotta fel. A vállalkozó szellemű papok az októbertől februárig tartó nyári szezonban 4-6 hetente váltották egymást az Antarktiszon. Amikor Doyle atyát felkérték, eszébe sem jutott visszautasítani az egyedülálló lehetőséget. „Imádom a kalandokat! Amolyan felfedezőtípus vagyok, aki imád kirándulni” – mondja vidáman új-zélandi otthonából az idősödő pap, akinek legtöbb idejét a több réteg ruha fel- és levétele rabolta el az Antarktiszon.

A McMurdo állomás az Antarktiszon Forrás: Wikipedia

Napi rutinja három évtized alatt alig változott: fél 7-kor csörgött az óra, megreggelizett az 5-600 fő befogadására alkalmas mcmurdói menzán, majd következett a reggeli mise. „A nap második felében felkerestem az állomáson dolgozó embereket, bekopogtam mindenkihez, megkérdeztem, hogy bírják a család hiányát, a szélsőséges, veszélyes körülményeket, és az ebből fakadó stresszt. Igyekeztem a támaszuk lenni, időt tölteni velük, de ez fizikailag sem volt könnyű: ha beléptem az egyik épületbe, több réteg ruhától kellett megszabadulnom, majd ahogy elindultam a következő helyre, ismét mindent magamra kellett venni, mert szörnyen hideg volt odakint. Ez aztán jó sok időt elvett” – meséli nevetve Doyle atya, aki időről időre az Amundsen–Scott déli-sarki kutatóállomásra is ellátogatott. Tapasztalatai szerint az utóbbi évek már nem voltak olyan nehezek lelkileg. Az internet „betörésével” már az Antarktiszról is bárki bármikor hazaszólhatott, mesélhetett a gyermekének lefekvés előtt. „Ez rengeteg stressztől szabadította meg az embereket a McMurdón” –mondja Doyle atya.

Saját bevallása szerint őt egyáltalán nem nyomasztotta az elszigeteltség. „Ez a világ legmagányosabb helye, de merem állítani, hogy itt vannak a legérdekesebb emberek. A tudomány legkülönbözőbb területeiről érkeznek, a világ minden tájáról. Élmény velük beszélgetni.” A kezdeti időkben nem is volt más választásuk az állomáson élőknek, mint egymással múlatni az időt, hiszen internet híján csupán havonta egyszer, három percre telefonálhattak haza rádión. Ekkor Doyle atyának és társainak is több feladatuk volt. Elsősorban ők tartották a kapcsolatot a külvilággal, és a rossz híreket is ők közölték az állomás tagjaival. Haláleseteket, beázást és az igazgatói intőt is. Élete legnehezebb perceit is ekkortájt élte át.

„Ez a világ legmagányosabb helye, de merem állítani, hogy itt vannak a legérdekesebb emberek.” Forrás: magánarchívum

„Az egyik évben óriási erdőtűz pusztított Kaliforniában. Jött egy üzenet, hogy az állomás egyik tagjának az otthona veszélybe került. A hadsereg jóvoltából volt egy televíziónk, a férfi bekapcsolta, és végignézte, ahogy leég a háza. Közben fogalma sem volt, hogy a családja biztonságban van-e. Képzelje csak el ezt a helyzetet: ott ül valaki az Antarktiszon, miközben az otthona porig ég Kaliforniában, és azt sem tudja, a szerettei életben vannak-e. Órákig ültem vele a kanapén, és vártuk a híreket. Szerencsére biztonságban voltak” – emlékezik vissza az új-zélandi pap, aki bár nagyon szeretne, nem tudja, hogy visszatér-e valaha. Nemcsak az amerikai intézkedés jelent akadályt, hanem a kora is. Az antarktiszi utakat ugyanis mindig szigorú egészségügyi felmérés előzi meg. Doyle atya azért bízik benne, hogy hódolhat még kedvenc antarktiszi időtöltésének. „Nincs is csodálatosabb dolog a jeges gleccsereknél, ahol váratlan színek tárulnak az ember szeme elé. Téved, aki azt hiszi, hogy nagy fehérség az egész. A jég milliónyi színben szikrázik. Aztán ha az ember fog egy kést, és megkocogtatja a jeget, hárfára emlékeztető hangot ad. Ezernyi különböző hangot. Egyszerűen csodálatos!