Bernardo Provenzano 1933-ban született Corleonéban, a szicíliai maffia aranykorában. Már huszonévesen ő volt a capo di tutti capi, vagyis az egész szicíliai maffia legelső embere, akinek hatalma kiterjedt a Cosa Nostra New York-i szervezeteire is. Aztán 1963-ban elítélték gyilkosságért, ő pedig bujkálni kezdett. 2006-ban, azaz negyvenhárom év után találta meg az olasz rendőrség. Provenzano ez idő alatt ugyanolyan keménykezűen irányította a maffiát, mint korábban. Több száz gyilkosság és merénylet elrendelése fűződik a nevéhez. Éppen ezért volt megdöbbentő, hogy végül hol találták meg. A világ egyik legrettegettebb bűnözője egy birkaólban élt négy évtizeden keresztül, meglehetősen szerény körülmények között.

A filmművészet történetében legtöbbször bemutatott bűnszervezet valódi működéséről Provenzano története mindent elmond. Antonio Piazza, a Magyarországon nemrég a mozikba került Salvo – Magányos szerelmesek című film társrendezője és forgatókönyvírója számára Provenzano sztorija volt az egyik, Jean-Pierre Melville A szamuráj című filmje a másik fő inspiráció.

Salvo bérgyilkosként éli hétköznapjait Palermóban. Egészen addig, amíg agyonlövi a rivális maffiacsalád vezetőjét. A gyilkosságnak tanúja is akad: Salvo áldozatának vak húga, Rita. Salvo azonban ahelyett, hogy a maffia szabályai szerint ott helyben megölné őt is, magával hurcolja egy elhagyatott raktárba. Rita és Salvo között pedig lassan kialakul egy különös vonzalom.

A sztorinál azonban sokkal érdekesebb az a sajátos hangulat, amely megjelenik a filmben. Provenzano története mellett Antonio Piazza egy másik capóról is beszélt, aki bérgyilkosként dolgozó fiával együtt bujkált a rendőrök elől egy csemegeüzletet vezető házaspár fürdőszobájában. E történetekből kiderül, a maffia tagjainak élete gyakorlatilag semmiben nem hasonlít arra, amit a filmekből ismerünk. A Salvo talán legerősebb jelenetében a főszereplő és főnöke, a corleonei capo egy dohos, mocskos pincében üldögélve beszéli meg derékbántalmait.

A palermói születésű Piazza ennek kapcsán meséli, hogy Szicíliában – ellentétben a Coppola- és Scorsese-filmekből ismert maffiakultúrával – nem a külsőségek, a ruhák, az autók számítanak, hanem a hatalom. Ezért ami esetleg Magyarországon már viccesen hat – például a birkák között élő gengszterkirály –, a mediterrán szigeten teljesen természetes. Így az is, hogy Salvo a napi két-három emberölés után hazatér szegényes albérletébe, s konzervdobozból tonhalat eszik vacsorára az idős házaspárral, akivel lakik.

A film másik fontos összetevője Rita vaksága, illetve egy rádióból szóló számot kivéve a zene teljes mellőzése, valamint a párbeszédek minimalizálása. Piazza szerint a vakság, a félrenézés nagyon jellemző a szicíliaiakra. Az elmúlt évszázadokban az itt élők hozzászoktak, sokkal jobban járnak azzal, ha csukva tartják a szemüket. Palermo környékén hasonló szereppel bír a beszéd is: aki sokat beszél, általában hazudik. Nem véletlen, hogy a Salvóban a maffiafőnöknek van a legtöbb szövege. Mégpedig abban a jelenetben, melyben a főhőst győzködi: amennyiben megöli a lányt, a család elnézi neki, hogy ezt nem tette meg azonnal.

Salvo mitikus hős egy vérfagyasztóan hétköznapi világban. Akárcsak Melville szamurája, Salvo is szinte teljes némaságban éli az életét. A tisztességes bérgyilkosok sorsa pedig a szükségszerű elbukás.