Harminc éve, 1986 nyarán indult újra a budai Vár oldalában a Sikló. Ez már egy pici rendszerváltás volt. Visszakaptunk valamit a szép, polgári Budapestből.
Valamelyik előző Képmentőben kolléganőm írta meg azt a látványt, ahogy a Budavári Sikló elhagyott, elgazosodott pályája árválkodott körülbelül negyven évig, 1945-től a nyolcvanas évek közepéig a Várhegy lejtőjén. A pálya és a kocsik a háború végén találatot kaptak, az újjáépítéskor pedig nem hozták őket rendbe. Erő talán lett volna rá, de akarat kevésbé. Hiszen hová is mentek volna vele az utasok?
A hegytetőn, ahová felvitt, romokban állt és megszűnt miniszterelnökség lenni a Sándor-palota, továbbá elpusztult minden épület a Sikló felső állomása körül, beleértve a hadügyminisztériumot és a királyi palotát is. Jó néhány ezek közül a kilencvenes évekig romokban állt, a Budavári Palota első helyreállított szárnyai is csak a hatvanas évek végén váltak használhatóvá. Éppen ekkor került először szóba újra a Sikló helyreállítása.
Mint azt Ráday Mihály Városvédőbeszédek című könyvéből tudhatjuk, 1960-ban hagyta jóvá a Minisztertanács, hogy fel kell újítani az 1870-ben átadott „budai hegypályát", mely akkor már épp tizenöt éve hiányzott a város életéből. A következő években több terv is készült, igaz, ellenterv is, amely mozgólépcsőt javasolt a helyére. (Érdekes, hasonló gondolat ötven évvel később, 2014-ben valósult meg kicsit arrébb, a Várkert Bazárnál.) Végül 1967-ben a Közlekedéstudományi Egyesület létrehozta a Sikló Bizottságot, amely többé nem hagyta veszni az ügyet, de kis híján még így is húsz év kellett, míg törekvésük eredményt hozott. Elnöke, Petrik Ottó meg sem érte az új Sikló átadását. Közben újabb tervek születtek. 1968-ban például a Műszaki Egyetemen és az Iparművészeti Főiskolán diplomatervek készültek a leendő siklókocsikról.
