A Független Színház Peer Gynt ösztöndíjasainak nyílt levele Máté Gáborhoz

Tisztelt Igazgató Úr!
 
A Cigányok c. darab kapcsán merült fel a nyílt levél megfogalmazásának ötlete, miután a Független Színház Peer Gynt ösztöndíjasaiként megtekintettük az előadást. Közös érdekek miatt azt gondoljuk, feltétlenül szükséges, hogy reagáljunk a látottakra, mint roma és nem-roma származású, színházzal foglalkozó fiatalok. Úgy véljük, ennek a darabnak a jelentősége nem elhanyagolható, sőt a hatása mindkét társadalmi csoportra meghatározó, éppen ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy néhány jelentős kérdésre választ kapjunk.
A társadalomábrázolás és kulturális hitelesség kérdéskörére szeretnénk levelünkben elsősorban reflektálni.

Ezért az első kérdésünk, hogy hívtak-e a dramaturghoz roma szupervízort?

Azért merült fel a kérdés, mert már a viszonylag koherens első részben sem volt hiteles a cigányság ábrázolása. Az első nagy hiba – és ez nem szubjektív vélemény, hanem kultúrantropológiai tény – az eltérő cigány csoportok kultúrájának összekeverése. A cigányprímások feleségei nem járnak népviseletben – a rózsás szoknya és kendő az oláh cigányok ruházata – más népcsoport, mint a muzsikus cigányok, ebből adódóan nem viselnek ilyesmit. Hasonlóan hiteltelen, hogy a cigányprímás a hegedűjével csapkod. A muzsikus cigány ember azt a tárgyat nem teszi tönkre, amellyel magának és a családjának pénzt keres. Úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.

Volt-e célja a kultúrák összekeverésének?

A roma szokásoknak nem része, hogy a halottat otthonába visszük, és ott siratjuk meg. Ahogy az sem jellemző a cigány közösségek tagjaira, hogy teljesen érdektelenek legyenek hozzátartozóik gyilkosainak kilétére vonatkozóan.

Milyen népcsoporttal kapcsolatban merült fel ez a szokás? Honnan emelték be?

Véleményünk szerint a roma fiatal házasokra nem jellemző, hogy szexuálisan közösülnének a családtagjaikkal vagy bármilyen rokonukkal. Ez csupán egy rossz szándékú sztereotípia, amelynek az ily módon történő felszínes ábrázolása, és az előítéletek effajta legitimmé tétele mélységesen felháborított mindegyikünket.

A felravatalozott halott mellett lezajlott közösülés, a legkritikusabb része a darabnak. Nem csak azért, mert visszaigazolást ad a Jeszenszky Géza féle téves tézisnek*, de azt is sugallja, hogy a cigányok magatartásuk miatt kvázi megérdemlik a halált. Nem érthetjük, hogy egy emberközpontú, szakmai igényességéről híres színház, hogyan állíthatott elő ennyire sértő és félrevezető előadást. Véleményünk szerint a jelenlegi társadalmi helyzetben a közönség megfelelő véleményformálása érdekében felelősségteljesen, átgondoltan kellett volna létrehozni ezt a színdarabot, főként azért, mert ez az egyetlen előadás a hazai kőszínházi struktúrában, amely ezzel a témával foglalkozik.

Ismerte-e a darab írója a Jeszenszky Géza -féle tézist? Ha igen, emiatt rakta-e be a darabba az említett részt? Ha nem milyen alapon emelte be a vérfertőzést?

A darabban továbbá elhangzik, hogy nem lehet megvágni a halottat. Ez a babona az észak-amerikai indián törzsek között létezett, nem cigány közösségeknél. Ez a tévedés is felveti azt a kérdést, hogy volt-e roma szupervízor a próbafolyamat alatt, és nem csak sztereotípiákra építkeztek. Ezen felül felmerül egy korszakbeli probléma is. A babonák napjainkra nagyrészt kikoptak az európai kultúrákból. Így még ha létezett is volna hasonló hiedelem bizonyos elszigetelt cigány közösségeknél, akkor is elképzelhetetlen lenne, hogy egy 21. századi család gátolná hozzátartozójuk gyilkosának felkutatását azzal, hogy ellopja az áldozat holttestét és nem engedi a közelébe a nyomozást végző rendőröket.

Tudnak-e konkrét példát felhozni arra, hogy egy család akadályozta a hozzátartozó gyilkosának felkutatását?

Kétségtelen, Tatárszentgyörgyön a négy éves Csorba Róbertet és édesapját az ellenük elkövetett gyűlölet-bűncselekmény elkövetését követően, a család valóban biztonságos helyre vitte, tekintettel arra, hogy még életben voltak. Kérdéses azonban, hogy mennyiben a tatárszentgyörgyi gyűlölet-bűncselekményt illusztrálta a második felvonás. Idősebb férfi áldozata ugyanis nem a tatárszentgyörgyi, hanem a tiszalöki gyilkosságnak volt.

Szándékosan lett összekeverve a két gyilkosság?

A színdarab lezárása két okból volt problémás, és ezeket meg kell említenünk, bár mi is úgy gondoljuk, hogy a művészi szabadságot nem illik kritizálni. Az egyik ok az volt, hogy az utolsó monológ az anya a darabban egyetlen szerethető, pozitív és főként valamelyest koherens karakterét is lerombolja. Érthető volt felháborodása, de annak oka (boncolástól való babonás félelem), időzítése, illetve az, ahogy a közönséget megátkozza csak rontott a karakter megítélésén. Az átok ellenszenvet váltott ki az egyetlen szerethető szereplőre vonatkozóan. Olyan érzést keltett a nézőben, mintha őt próbálná vádolni a történtekért. Ez persze valahol érthető, hiszen az, hogy Magyarországon mekkora a rasszizmus mértéke az, valahol a társadalom egészének (cigány, nem cigány, kínai, nem kínai, stb. emberek) felelőssége. Itt azonban konkrét gyilkosságról volt szó, amelynek konkrét elkövetője volt, illetve konkrét közalkalmazottak, azzal, hogy rosszul végezték munkájukat, akadályozták meg az elkövető kézre kerítését.  Mindezzel nem vádolható az egész társadalom, illetve nem átkozható meg ebből kiindulva az egész közönség.

Mi volt a célja a közönség megátkozásának? Számoltak az ellenszenvvel, amit ez kivált? Ha igen, ez volt a szándék?

Bízunk benne, hogy sem szakmailag, sem emberileg nem hagy minket válaszok nélkül. Hozzátesszük, hogy nem támadni szeretnénk a Katona József Színházat és annak igazgatóját, kollégáit. Úgy gondoljuk, hogy ezt a színdarabot Ön/Önök a téma átfogó ismerete nélkül hozták létre. Azonban szeretnénk bízni abban, hogy jó szándékkal mutatták be azt.

Tisztelettel!
 
A Független Színház, Peer Gynt ösztöndijasai.

Máté Gábor válaszol

Válasz a Független Színház nyílt levelére

Az, hogy a Független Színház – személyes megkeresés helyett – nyílt levelet ír, véleményem szerint elhibázott lépés, csak a társadalmi feszültséget gerjeszti, és elsősorban arra jó, hogy felszítsa a szélsőjobboldali kommentelők haragját és felesleges dühét – erre a következő napok nyilván bizonyítékot fognak szolgáltatni.

Szeretném leszögezni, hogy a darab megíratására épp a cigánygyilkosságokkal kapcsolatos megdöbbentő részvétlenség, az igazságszolgáltatás hálózatának tehetetlensége és amatőrizmusa indított, továbbá az, hogy nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol mindez megtörténhet.

Tételesen:

Nem merült fel a „roma szupervízor” gondolata, mert egy alkotási folyamat kezdetén az ember sosem az ellenőrzöttséget szeretné érezni, hanem a szabadságot. „Szerelmi szupervízort” sem kérünk föl, ha az előadásban megcsalatás, féltékenység kerül színre. Az előadás első részében a Tersánszky Józsi Jenő által megírt Cigányok című darab számomra egy szürreális, vonzó, mesebeli cigányvilágot ábrázol, minden színházi eszközt ennek felerősítésére használtam – ezért keverednek a különféle cigány népcsoportok kultúrái az előadás első felében. A cigányprímás a hegedűjével nem „csapkod”, hanem fájdalmában indulatos gesztust tesz; a hegedű eltörik. A hegedű nem igazi hegedű, hanem aranyhegedű – talán feltételezhető, hogy az aranyhegedű nem dokumentarista ihletésből került a színpadra. Tévedés azt kiolvasni az előadásból, hogy a cigány közösségek tagjait nem érdekli, hogy kik voltak a hozzátartozóik gyilkosai.

Azt, hogy a roma fiatal házasok szexuálisan közösülnek a családtagjaikkal, az előadás nem állítja, a darabban hasonló sem történik. A minden alapot nélkülöző rasszista gyanúsítás a rasszizmusra hajlamos, részvétlen karakter szájából hangzik el. Vagyis éppen azért van ott, hogy éreztessük: léteznek ezek a tudatlanságból eredő, ostoba sztereotípiák.

Jeszenszky Géza téves tézisét a darab megíratásának, az előadás próbálásának idején nem ismertük, nem is ismerhettük: két és fél éve volt az előadás bemutatója, azóta közel ötvenszer játszottuk, a Jeszenszky-szöveg pedig az előző év őszén került napvilágra.

Természetesen utánajártunk, hogy a rendőrség számára mi adhatott okot arra, hogy ilyen felületesen kezelje a cigánygyilkosságok ügyét, továbbá mi az oka a rendőrség statisztálásának egyéb településeken (ellenkező esetekben is, ld. siófoki erődemonstráció, az olaszliszkai tanár meglincselése) – pontosan ezt szerettük volna drámai formában érzékeltetni. Így keveredett a drámai anyagba az áldozat ellopása és a nyomozást végző rendőrök akadályoztatása.

Nem dokumentumdrámát ad elő a Katona József Színház társulata, hanem fikciót, amelynek művészi célja az, hogy beszéljen erről a problémáról és társadalmi jelenségről, vagyis úgy érezzük – mint bármilyen más műalkotás létrehozása esetén –, hogy nem kell dokumentarista hitelességre törekednünk a művészi céljaink eléréséhez.

Teljes tévedés azt vélni az előadásunkról, hogy a férjét sirató cigányasszony utolsó tirádája a közönség megátkozása. Az asszony, akinek fájdalmával az előadás azonosulni szeretne, tehetetlenségében először a rendőrt átkozza, aztán azt a világot, amelyben mindez megtörténhet.

Nyílt levelükben különösen megdöbbentő az, hogy egy magát független színháznak nevező csoportosulás nem tesz különbséget a valóság és egy színházi előadás absztrakciója között. Ezen az alapon minden Hamlet-előadás után felháborodásának adhatna hangot a dán királyi család, hogy dán király nem mérgezi meg a saját testvérét, vagy az előadásunk díszletének láttán (a fehér díszlet a lecsorgó fekete festékkel a cigányság véráldozatának tragikus szimbóluma kíván lenni) a magyarországi kőművesek nyílt levélben tiltakozhatnának, hogy ők nem készítenek olyan falakat, amin átszivároghat festék a felső lakásból.

A  Cigányok-előadás után többször is nyílt eszmecserére hívtunk roma közösségeket, ezen találkozások tapasztalatai egyrészt megnyugtatóak, másrészt megrendítőek voltak, és segítettek bennünket a Cigányok további előadásai alatt. A Cigányokat tavaly elvittük Washingtonba is, az amerikai közönség részvétteli érdeklődéssel és megértéssel fogadta az előadást, több nyugat-európai televízió épp a magyarországi romakérdés kapcsán forgatott belőle részleteket, ezzel is kiemelve, hogy van ma Magyarországon olyan színház, amely reagál erre a társadalmi problémára.

Máté Gábor