Kollár-Klemencz László nagy életet bejárt emberekkel szeretne beszélgetni, hogy megismerje a sorsukat.
Az Év Könyve sorozatunk jövő hétfői jelentésírója sokoldalú művészember, Kollár-Klemencz László, a Kistehén zenekar frontembere, a Budapest Bár tagja, dalszövegíró, énekes, filmrendező, prózaíró, holott tájrendezőként és lovastanárként diplomázott, gyerekkorában pedig nemcsak zenész, de erdész is akart lenni. És sok minden mást is akart, munkahelyet, szép gyerekeket – akikkel Mozartot hallgat –, s sok nyugalmat, sok csöndet.
Első húsz évében több társadalmi rétegben mozgott otthonosan, erről azt meséli: megismerte a vidéki gazdálkodók és a budai polgár hétköznapjait, a kelenföldi gyári munkáscsaládok május elsejéit, ennek ellenére „teljesen tudatlanul álltam a kilencvenes éveknek, nem nagyon láttam akkor a magyar társadalmat, 1986-ban húszéves voltam, épp leszálltam a háromkerekű bicikliről, és beülhettem apám Bogarába". S akkor véletlenül találkozott a már akkor legendává lett Cseh Tamással. A barátaival éppen Csernobil után egy-két nappal ment a Káli-medencébe egy házibuliba, ahol Cseh Tamás ült az asztalnál.
– Nagyon részegen Erdélyről beszélt, így Erdély, úgy a románok, közben egyik kezében kolbász, a másikban cigi. Megkérdeztem, hogy miért kell haragudni a románokra, miért nem elég az, ami van, és éljünk mindenkivel barátságban. Erre a cigaretta helyett a kolbászt nyomta el a hamutálban, és nekem esett, hogy ki az én apám meg ki az én anyám? – meséli Kollár-Klemencz László, aki akkor is, azóta is szeret mindenkivel jóban lenni, így hát „felveszem a gyerekkori attitűdöt, egy gyerektől senki nem fordul el, ha szereti a zsidókat vagy esetleg a cigányokat, csak kinevetik, furcsállják".
