Tudom, hogy sokak számára az a név, hogy Frans Brüggen nem jelent semmit. Rendben is van így, holland furulyaművész, később karmester, a múlt héten hunyt el nyolcvanéves korában, gyászoljuk, akik szerettük a művészetét.

De vannak pillanatok, amikor a klasszikus zene viszonylag zárt világa hirtelen kirúgja a falakat, hirtelen minden sokkal többet jelent, mint amit szokott. Bár azt is tudom, hogy a művészetben általában is minden többet jelent, mint szokott. Attól művészet.

Ez a pillanat azonban nem művészet. Az is, természetesen, igen kifinomult művészet, Rameau zenéje, a Les Boréades című operájának egy zenekari részlete. Polühümnia belépője a XVIII. Század Zenekarának előadásában. Mint később kiderült, ez volt Frans Brüggen utolsó föllépése, kerekes székben ül, oxigént kap, alig él, de tökéletesen feloldódik a zenében. Feloldódik és irányít, mindenki az ő mozdulatait figyeli, attól szól a zene, a hangzásarányok az ő ideálja szerintiek, sok-sok fafúvó, különös kigyenlítettség.

Nem ez a lényeg. Hanem ez „az utolsó lélegzetemig". Amíg lehet, dolgozom, amíg élek, csinálom, mert amit csinálok, az fontosabb, mint én vagyok. Régen nem hiszek abban, hogy a művészet megmutatja, hogyan kell élnünk. De ilyenkor látom, hogy egy-egy művész igenis megmutatja, hogyan kell élnünk. Ha szabad az egyik kommentelőt idézni: Thank You, Mr Brüggen.

Polühümnia egyébként a vallásos költészet múzsája. Mnémoszüné, az emlékezés istennőjének egyik leánya.