Valamiért mindig azt érzem, hogy az újabb generációból a leginkább Dragomán Györgyre kell figyelni. Talán tudom is, mi az a valami, ami miatt ezt érzem: a világlátása és a mesélő kedve intenzitása az, hogy ha csak beszél, és jó eséllyel egy szavát sem lehet érteni, akkor is lenyűgöző, lelkesült, igazi.

Meg persze ott vannak a jó kis szavai, hogy nem csiklandoz nála a toll, hanem csiklít, és a papírt nemcsak fecnikre lehet tépni, hanem foncsikákra is. Kíváncsi lennék rá, mit kezdenek ezekkel a szavakkal a fordítói. Mit kezdjünk mi ezekkel a szavakkal? Én leginkább örülök nekik, néha olvasás közben az ég felé lököm mindkét kezemet, hogy igen, ez az, mint amikor először olvastam Tamási Áront, és azt mondták benne: erősen sokat tudsz. Idegen nyelv, amit mégis értek, mint valami szép álomban.

Dragománt olvasni jó. És nemcsak a történetért, nemcsak a szavakért, hanem az írói nagyrabecsülésért, hogy a Máglya fejezetei nem a szokott, szép rendességgel követik egymást, de persze nem is önálló novellák, amelyeket a főszereplők azonossága tart össze, akármilyen szép hagyományai vannak is ennek a megoldásnak a magyar irodalomban. Fejezetek, de kell főznünk egy kis enyvet hozzá, hogy minden egyben maradjon, mint egy összetört korsó, amelynek passzolnak a darabjai, de nem annyira, mint a mesében, hogy aztán a vizet sem ereszti ki.

Keresem még a szerelmetes pillanatokat. Például amikor az egyes szám első személyű történetben a kislány azt mondja, hogy a copfjánál elkezd fájni a feje. Ilyenkor elindul az olvasó a tájolóval, hogy megtalálja a szerzőt, aki nyilván nem kislány, és mégis gondol erre, már a copfra. Szervusz, szerző, hadd rázom meg, nagy tisztelettel, a kezed.

Aztán hadd veszem vissza a gratulációt akkor, amikor azt mondja ugyanez a kislány, hogy társkötet, mert ilyet nem mond senki 13 évesen.

Hanem azért minden kicsinek lehet örülni. Az más kérdés, hogy talán valami írói felelősségből nem minden kicsi a Máglyában. Tudom, hogy az emberiség története a katasztrófák története, tántorgunk egyik tömeggyilkosságból a másikba, egyik szörnyűségtől a következőig, és valakinek erről is beszélnie kell.

De mindenről nem lehet. Nem lehet nyilasokról és mesterlövészekről és a géppisztolyt ropogtató vasgyáriakról is, csak azért, mert többgenerációs a történet.

Mindenkinek kell hogy tragédiája legyen, de nem kell mindenkinek el is mondania. Talán nem. Mindenesetre a Máglya akkor erősebb, amikor a puskagolyók nem röpködnek a levegőben, csak a karkötőt díszítik.

Amikor a szörnyűség csak a háttérben lapít, és az előtérben megy a mese a csodarókáról, mese a foncsikákat összegyűjtő hangyákról, mese az első menstruációról, mese a hétköznapokról és a hétköznapi kísértetekről.