Az idill azonban nem tart sokáig. Tizenöt éves, amikor elveszíti anyját, s mostohaapja zaklatása elől elmenekül otthonról. Kimarad az iskolából, megszökik a javító-nevelő intézetből, egy bordélyban talál munkát: neki kell figyelnie, hogy nem jönnek-e a rendőrök. Hajléktalanként aprópénzért táncol és énekel az utcasarkokon.
Minden a lehető legrosszabbul alakult, egészen 1934. november 21-ig, amikor a New York Harlem negyedében lévő Apollo koncertterem tehetségkutató versenyt hirdetett. A kövérkés, szedett-vedett rongyokba öltözött, férficipőt hordó Ella voltaképpen táncosként nevezett be, ám megijedt, amikor megtudta, hogy indul egy akkor már ismert táncosduó. Az utolsó pillanatban énekre váltott, hogy első dalába rögtön rossz hangnemben lépjen be. Az Apollo híresen kegyetlen közönsége zúgolódni kezdett, ám a műsorvezető közbelépett: – Emberek, várjanak egy percet! Az ifjú hölgy szeretné megosztani velünk a tehetségét, csak egy kicsit nehezen tudja kibontakoztatni. Adjunk neki egy második esélyt!
A tizenhét éves kamaszlány megnyerte a tehetségkutató tízdolláros fődíját, amellyel járt volna egy egyhetes fizetős szerződés is az Apollótól, ám az igazgató az utóbbit nem volt hajlandó megkötni, mert nem volt megelégedve Ella külsejével. A gondviselés azonban újra közbeavatkozott. A dobos Chick Webb éppen énekesnőt keresett zenekarába,mert szerette volna megtörni a swingszcénát uraló fehér big bandek hegemóniáját. A városba kutatókörútra küldött énekese, Charles Linton Ella Fitzgeralddal jött vissza. Amikor Webb meglátta a próbaterembe lépő lányt, odasúgta Lintonnak: – Na, őt nem állíthatod az én pódiumomra! Nem, nem, nem, kifelé!
Linton erre közölte, hogy felmond, ha Webb nem hallgatja meg a lányt. A zenekarvezető nem bánta meg, hogy engedett.
A túlsúlyos csitri bájos volt a muzsikusokkal, és úgy swingelt, hogy majd leszakadt a csillár.
Ehhez abszolút hallás és az új iránti fogékonyság is párosult. A többi történelem. A Billy Holidayjel kiálló Count Basie zenekara fölött aratott báltermi győzelem, a szöveg nélküli éneklés, a „scat” elterjesztése, a bebop popzenei csúcsokra juttatása, a rock beemelése a dzsesszrepertoárba, hatvanéves szórakoztatóipari karrier, negyvenmillió eladott lemez, 13 Grammy-díj, a dzsessz first ladyje rang, az Egyesült Államok létező legmagasabb kitüntetései, a Harvard díszdoktorátusa.
Az Amerikai Történeti Múzeum legfelső emeletén régebben volt egy kis dzsessztörténeti kiállítás – benne valami nyakatekert logika szerint éppen Ella 1968-as Erkel színházi fellépésének plakátjával. Az akkor készített felvételt idehaza néhány éve CD-n is kiadták, de csak reprezentációs célokra, nem került kereskedelmi forgalomba, pedig nagy formában volt.
Öregkorára cukorbetegsége miatt térd alatt amputálni kellett mindkét lábát, nem is nagyon látott már, fogadott fiával és unokájával élt Los Angelesben. A kertben a madarak dalát és a tizenkét éves kislány kacaját hallgatta. Utolsó napját is a szabadban töltötte, s amikor visszatolták a házba, csöndesen mosolyogva csak ennyit mondott: – Készen állok.
